AZ ÉRETT SZÉP

(A vénség dicsérete)

Ahol most lakom, ott szemem láttára, és munkám réven lett a természetes állapotban levő vegetációból lakás és használható kert. Az évek során végig kísérhettem, szemlélhettem, mint lett a csiszolt kőfelület csillogása, megvakult, tompa fényű, egyenletes cukros felületté, és vált a gyalult fa repedezett, kékesszürkés, élő burkolattá.

A saját kézzel felhelyezett tetőcserepek az eltelt harminc év alatt eldeformálódtak, egymáshoz idomultak, szinte összenőttek a felrakódott porba ágyazódva, az alattuk levő tetőlécekkel. Ezek azután a szarufáival és az évek során közös terhük alatt, hoztak létre a hó, a fagy nyomásának, a szél koptatásának engedve egy szerves, újkorukban nem létezett, összenőtt szervezetet. Amely egy cserép feltolásával megbomlik és bizony csak hézagosan hajlandó eredeti állapotába visszaállni.

Hallom, hogy a brit szigeteken a bozótos telekhatárok korát, a határoló sövényben levő növények egyedszámából állapítják meg. Értők szerint négy fajta növény megléte kell a százéves határoló kerítés bizonyításához. Milyen szép látni a madarak által terjesztett borostyán és szederfa lassú megjelenésével az évek múlását, az élet folyamatosságát megérteni, az élet újraébredését megélni. Azt meg egyenesen jóleső felfedezni, ahogy a betonjárda résein megtelepszik a fű, vagy netalántán a vadrózsabokor. Lehet, hogy nem jónak örülök, mert tapasztaltam, hogy vannak, akik az életnek ezt a szívderítő megjelenését lángszóróval irtják.

Az érettség szép.

A megállapodottságot értékelem mikor az érett női szépségről, emlékezem meg. Arról a másutt fel nem fedezhető bölcsességről, ami a valóban érett nők arcvonásaiban tükröződik: a mindent tudás, de semmit el nem felejtetés állapota.

Érettségnek kell tekintenünk az évek során szerzett emberi bölcsességet. Azt az életállapotot mikor az évek teltével a fontos elválik a jelentéktelentől. Csupán csak az idő múlása következtében, iskolai végzettségtől függetlenül.

Padragon szereztem máig tartó élményemet, a nyári munkagyakorlatom helyén. A szénbányában, az elvégzett sichta után a fürdő rituáléjának celebrálása, és az ebéd múltán, a rekkenő hőségében, a bakonyi dombok kopár legelőin bóklásztam. Talán el is tévedtem, midőn egy völgy tava mellett, a semmiből birkanyáj, és különös módon csupán egy szem pásztor bukkant elő. Mindketten megörültünk a találkozásnak. A pásztor, a mindennapos magány feloldozását, én az eltévedt ember megnyugvását éltem meg. Amint az elvárható volt a helyzettől, lassan szóba elegyedtünk. A pásztor bátor tettként értékelte büszke kijelentésemet, hogy szükségemben ittam a tó vizéből. Majd megmutatta, hogy alig száz méterre tőlünk fekáliával, etetik a halakat.

És amint egy javakorbeli pásztor és egy egyetemi éveinek közepén levő diáktól elvárható, elkezdtük megváltani a világot. A magabiztos, magáról sokat gondoló diák hamarosan rácsodálkozott a pásztorember széleslátásán, tájékozottságán, - nemcsak a saját világáról, a természetről és állatairól-, hanem a mindenség teljes spektrumáról.

Azóta csodálkozom és támad nevethetnékem, ha akadémiai címek hosszú sorát olvasom, hallom, egy - egy közszereplő megszólalása, megjelenése alkalmával.

Tisztelt Pásztor Bácsi! (mert szégyenszemre a nevedet nem jegyeztem meg) - most már tegezhetlek-, nem főznéd-e le ezeket a "professzorokat", ha mesélni kezdenél mindarról a mit a Te szép, érett, életpályádon elméd feldolgozott.

Bizony Te sokszoros professzor lehetnél!

Szellemi fejlődésünk során megtanuljuk elválasztani a lényegest a lényegtelentől és ebben a folyamatban lassan a történelem folyamatai is kirajzolódnak a fő áramlatok mentén.

Egy temetőt vénnek látni gyönyörűség.

Legyen az bárhol a világban, adott állapotában mesél, a hozzá tartozó település helyzetéről. Nem kell messzire menni, hogy a prágai zsidótemető varázslatos és sejtelmes összevisszasága mögött egy különös nehézsorsú bibliai messzeségben gyökeredző nép tragédiáját átérezzük.

Borszéken zsebkendőnyi a zsidó temető, de zsigerekig sajgó tragédiákról beszél az a néhány kő. Az egyik például, arról tudósít, hogy Izidor bátyánk korábban halálozott el, mint a párja Sára mama. Valamikor a múlt század (a XX-ik) harmincas éveinek elején. S mint a faluhelyen békeidőben szokás volt a sírkőre a férje adataival együtt, egy füst alatt akkurátusan felvésette Sára mama a saját nevét is, a születési dátumával együtt. Kihagyva a később elkövetkező halál évét. A kő az óta is ott árválkodik a körülöttük békésen legelésző kecskék között, és csak a múlt század történelmét átélt, azt ismerő látogató döbben meg Sára mama síremlékén, a halotti időpontjának hiánya miatt. Hová lett Sára mama? Mert az előkészített sírkő alatt, a férje mellett nincsen!

Mert már hozzátartozó sem maradt, aki e sírkövön egy dátum felvésésével tudósítaná a mai szemlélődőt Sára mama sorsáról. Bizony az csak kétféle lehetett. Jobbesetben elmenekült és talán szeretett szülőföldje emlékein búsulva de esetleg mégis békében hunyhatta le a szemét idegenben. De szomorú, hogy van valószínűsége annak is, hogy szülőföldjéről elhurcolva, idegenben porladt el. Még azelőtt, hogy az enyészet végezhette volna el visszaalakító munkáját egy távoli temetőben.

A vörösvári zsidótemető valóban vén.

Az első sírkövek 1703-ból valók. Ha mi is követnénk a zsidó temetési előírásokat, miszerint a temető érinthetetlen, akkor most felkereshetném az 1758-ban elhunyt, ide elsőként érkezett colonus Ádám ősapám sírját.

Ez adna gyökeret unokáimnak is!

Gyakran hangoztatott érv a jelenlegi kegyetlen, ősöket nem tisztelő, temetői törvény védelmében, hogy nincs annyi hely egy településen, hogy a temető kényelmesen, exhumálás nélkül a sírok meghagyásával létezzen. Nos, egy balatoni visszaút során merő időtöltésből fejben kiszámítottam, néhány egyszerűsítő peremfeltétel alkalmazásával, hogy a településünkön eddig élt népesség kb. 3 hektár terület igénybevételével békésen, nyugodna az idők végeztéig, mint ahogy zsidó földijeink teszik ezt.

Vörösvár teljes közigazgatási területe kb. 3500 hektár.

Muszáj volt az őseinket kiakolbólítani a sírjaikból?

Ugye hogy nem!

Az akkori kor (XVI-XVII sz.) tragédiáiról mesélnek a vörösvári zsidótemető bájos kicsiny gyereksírkövei. Hatalmas volt a csecsemőhalandóság. Erről a vörösvári katolikus anyakönyv is tanúskodik, és mivel a betegségek nem válogattak vallás és felekezet szerint. Bizony csak reménykedhetünk, hogy a városi temetőnkből nem söpri ki a gyerekparcellát a meglehetősen ostoba magyar temetői törvény.

Az érettség dicsérete az a bátorság, ahogy a Szilvásváradi temető dombját hasznosítják.

A jelen bortermelőinek fiatalos bátorsága, és merészsége az, amivel a borpincékben a boroshordóikat, rejtő boltíveiket a temetői sírok alatt húzódó tufa kőzetbe hajtották. Nyilván megérett és megszelidült a temetőkhöz tapadó babonás félelem, de valószínűleg a józan tapasztalat is az, hogy ma már nem a hullák nedve, csepeg, a hordók frissen festett abroncsaira és a dongák párája az angyalok bora és nem az ősök kigőzölgése.

Én szeretem az innen-onnan ránkmaradt evőeszközök kopottságát is. Amikor a kés fája már összenőtt a sok súrolástól, mosogatástól és használattól, és mélyebbre kopott a mellette levő rézszegecs és acél között. És miután objektív okok (szegénység) miatt nem maradt ránk családi ezüst étkészlet, a stílusukban széthajazó alpakka villákkal szeretem szétkeverni a párlás alatt szenvedő paprikás hagymát főzés közben a rozsdamentes edényben. Mert tudom, hogy azt nem karcolja a "szegények ezüstje". Eközben bosszankodom, hogy elődeim nem voltak balkezesek, mert a villa fogai ferdén, a tartó kéz szerint koptak el, csak hogy az a kéz jobbkezes volt.

Kár, hogy már nem írok töltőtollal.

A laptop, a PDA egyszerűsége mindenhol való előkaphatósága (nem kell papír, toll, alátét) elkényelmesített. Pedig van már egy jó pár, a kezemhez idomult töltőtollam. S mint tudjuk, feleséget, fogkefét, töltőtollat nem szokás kölcsön-továbbadni, így fiókomban sokasodnak érett szép töltőtollaim.

A finom ívelésű, a nádstílusra hajazó gumitartályos és szivattyús bakelit kínai tolltól a későbbi tintapatronos műanyag dömpingárun át az újra divatba jött dugattyús retro repi "Watterman"-jáig. Ők, így a fiókban éretten, kezemhez idomultan tanúskodnak a tintás tollak iránti vonzalmamról. És hogy a golyóstoll kimaradt az életemből. Ugyanúgy, mint a kvarcóra. A máig megőrzött, tintával írt egyetemi előadási jegyzeteim biztos kézről tanúskodó, tintával rajzolt gépelem ábrái, is erről mesélnek.

Tervezőmérnöki munkám során azután a naplójegyzeteimet vezettem az aktuális töltőtollal, míg az írásbeli tömegtermelésemet már ceruzás kéziratomból a leíróiroda, vagy a titkárnő végezte. A töltőtollaim pedig egyre hátrébb szorultak, amint egyre kevésbe végrehatói, annál inkább vezetői feladatokat kaptam. Minél rangosabbak lettek a töltőtollak annál kevesebb dolguk volt.

Utolsó " Watermann"- jaimat már csak aláírásokra használom.

Gondolatmenéseim rögzítéséhez PDA-t, vagy billentyűzetet használok.

Az érett szép.

Mint ahogy szép megélni egy Isten segítségével befutott életpályát. Jó látni a gyerekeken a nevelés eredményét, amely jó is, félrecsúszott is lehet. Többnyire attól függően mennyire volt az a mi erőlködésünk, kapálódzásunk, és mennyire a Jóistenre való ráhagyatkozás. Egy dolog biztosan visszaköszön a gyerekek viselkedésében, életvitelében. A példa, a viselkedésminta, amit tőlünk láttak, tapasztaltak. Merem állítani erősebb ez a kötelek bármely tudományos nevelési módszernél.

Most értem meg történelem tanárom, Dodó bácsi mély értelmű példázatát az első világháborúból. Eszerint különbség volt az olasz tisztek és a magyar vezénylők között. Míg a magyar főhadnagy a lövészárokból kiugorva legényei előtt rohamozva kiáltotta: „- Fiaim utánam!”, addig az olasz leutnanto, a háttérből reszketve üvöltötte: „Avanti briganti!”, (előre gazemberek)

Mi, szüleinkkel nem törődve kezdő ill. végzős egyetemistaként tőlük távol, talán be sem jelentve házasodtunk polgári szertartással. Egyházi áldást csak hazatérve, fél évvel később kértünk frigyünkre, anyám hosszantartó unszolására. Szerencsére így volt lehetséges, hogy frigyünket és első gyermekünket a legendás Marlok plébános részesítette áldásával a szentségek által. És ez a kegyelem tette lehetővé megtérésemet. Első gyermekem miseéretté válása során ezért mondhattam elsőszülött fiamnak, ahelyett, hogy menj a misére azt, hogy gyere, induljunk a templomba.

A példamutatás eredményeként házasodott lányom valahol a Gerecse egyik kis falujában ugyan előre bejelentve, de a szülők eltanácsolásával. Ő is csak a példánkat követte lelkifurdalás nélkül, mi viszont megtapasztalhattuk a fájdalmat, amit szüleink érezhettek a jelenlétük nélkül kötött házasságunk alkalmával. Azonban gyermekeim gyerekeinek a templomban való megkeresztelése és a templom látogatása már természetes.

Igen, a példa erős és generációkon ível át.

Mégis jó megtapasztalni, hogy a példamutatás által fejlődik, emelkedik a generációk kultúrája szellemisége is. És ez szép.

Ha beérik szép.