november 28th, 2007
Lassan
körvonalazódik bennem, hogy mi az a rossz érzés, ami így karácsonytájt
környékez és hangulatomon mindúttalan elhatalmasodik.
Nézem a fejlett országok elsősorban Nyugat-Európa, ezen belül is Németország televízióit,
és csömört kapok a számos jótékonysági műsor önelégült szereplőitől.
Százszámra hullnak az eurók, az afrikai éhező gyerekeknek, az AIDS betegeknek,
az Afrikában klitoriszmetélt lányoknak.
Közben jönnek a vágóképek az Európa felé tülekedő feketékről, a tengeren
dióhéjként sodródó túlzsúfolt menekülthajókról, az „ügyes” és „korrekt” gumikesztyűs
hatóságokról, akik időben kimenekítik a hullámok közül a megtört szemű, riadt
tekintetű -többnyire fiatal afrikai férfiakat-, felgyógyítják, megetetik, majd
szépen, repülővel visszatoloncolják őket.
Oda ahonnan menekültek: Afrikába.
A reménytelenség, a szépség, a betegségek, a kalandok, a szegénység, a nyersanyagok,
a feltáratlan erőforrások kontinensére.
A karácsonykor oly’ készségesen adakozók, hamar elfelejtik az éhhalál szélén
álló csecsemők képét édesanyjuk ölében, a könyörgő óriás szemükkel, puffadt
hasukkal és csontsovány végtagjaikkal. Adakoztak, most egy évre már letudták az
ezzel kapcsolatos gondjukat.
Legalább is ezt hiszik!
Az adakozás jó szándékát nem tudom elvitatni, azonban az adakozók -talán
tudatalatti- rossz lelkiismeretének tudom be ezt az évente
megismétlődő-szerintem felszínes és felesleges rituálét. Mert az elérzékenyült
adakozók tudják, hogy az Afrikaiaktól és még sokan másoktól veszik el az
erőforrásokat.
A többszörösét fogyasztják, mint ami járna nekik és ezért rossz a lelkiismeretük.
Minden ilyen jótékonykodásnak és a bevándorlással való küzdésnek egy oka van:
, -a világ javainak,
erőforrásainak egyenlőtlen elosztása.
Ez az oka a menekültgyűlöletnek Európában, az utcákon égő autóknak a
menekültnegyedben felgyújtott lakásoknak.
A fejlettnek mondott világ elfogyasztja, elveszi az Afrikaiak, Mexikóiak elől
erőforrásaikat, tehát azok elmenekülnek otthonról, Párizsba, Németországba és
az USA-ba és ott akarnak fogyasztani.
A javak egyenlő elosztásának kötelezettségét sok formában fogalmazzák meg
világnézettől és megszólalási céltól függően.
A legfelszínesebbek az un. „zöld mozgalmak” akiknek már a szóhasználatuk is
mutatja, hogy valami zavaros zöld fenntarthatóságot, akarnak megfogalmazni
céljaikban. Mint ahogy ez lenni szokott, a célok pontos megfogalmazásának
hiánya gyakran eredményezi a célért cselekvőknek más furcsa szándékok céljára
való felhasználását.
Erre láthatunk példát lokális szinten például Piliscsabán ahol a „zöldek”
hatalmas csinnadrattával megakadályozták a tőlük távolabb eső Pilisjászfalun,
egy nem is túl nagy ipari csarnok felépítését, miközben éveken át tűrték a falú
mezőgazdasági területeinek belterületbe vonását, fogyását, lakópark építés
céljából, és saját falujukban tűrik mai napság is a Kenyérmezei patak
forrásvidéki nádasának tönkretételét kiirtását más, számos ipari csarnokok
építése céljából.
De világméretekben nézve GREENPACE működésében is sok kérdőjelet figyelhetünk
meg, ami kérdésessé teszi függetlenségüket.
Szerintem ugyanilyen felszínes, a lényeget ki nem mondó az „ökológiai lábnyom”
fogalma. Bár a fogalom mögött már az egy emberre jutó erőforrás ténye már megfogalmazódik,
csak annak igénybevevésének egyenlő joga nincs oly’ erősen megfogalmazva.
Mert szerintem nem a Földet kell zöldnek megtartani. Azt annak Teremtője
szeretett képmásainak, az embernek saját belátása szerinti használatra adta.
Teremtőnk azonban a javak használata során igazságos elosztást igényel az
emberek mindegyikének azok Istenképmásúsága jogán.
Erről nekünk, kell gondoskodni. Ha szükséges fogyasztási szokásainkon, kell,
változtatunk. Konkrétan a túlfogyasztóknak tanácsos kevesebbet fogyasztani nap,
mint nap.
Sokan nehezen teszik magukévá, nehezen mondják ki: az igazságosságon alapuló
fenntartható fejlődés szükségességét.
Ez az elv azon alapul, hogy a teremtett Föld nyersanyagai, potenciális
lehetőségei, erőforrásai végesek és megszámlálhatók.
Tehát a mindenkor itt élő emberek mindegyikének egyenlő módon és kiszámítható
mennyiségben jár a javak, erőforrások ráeső része. Függetlenül attól, hogy van
e lehetősége, vagy akarata a reá eső részt elfogyasztani, vagy igénybe venni.
És igaz kell, legyen e tételnek a fordítottja is.
Mindenki csak annyit, fogyaszthat,
vehet igénybe amennyi, reá esik. Béke akkor lesz ha a többletfogyasztók radikálisan
visszafogják az erőforrások habzsolását, és ezzel azoknak is példát mutatnak
akik ma még a rájuk jutó részt meg sem tudják közelíteni, mert egyszerűen
ínségbe születtek. Az már most is feladat lenne, hogy segélyek
helyett egészséges vizet, élelmiszertermelési eljárásokat nyújtsunk és
munkahelyeket teremtsünk abból amit megtakarítunk az ő számukra.
Persze tiszteletben tartom valaki világnézetét, nem kényszeríthető mindenkire
az Istenhit és a másik embernek az Istenképűsége alapján történő tisztelete.
Ez a „fenntartható fejődés” fogalom ugyanakkor számomra oly’ agresszív tartalmú,
hiszen a fejlődést tekinti célnak, holott az ízlésemnek megfelelő gondolkodásmód
nem a fejlődésre helyezi a hangsúlyt, hanem az emberi kapcsolatokra.
Ha az emberi kapcsolatokat kifelejtjük a mindenáron történő fejlődésre való
figyelés közepette, akkor áll elő az a helyzet, amiről valójában e témáról most
írni kezdetem.
Különben
nem könnyű lemondani, túlfogyasztásunkról, irányt változtatni a fenntartható
fejődés irányába.
Közel tizenöt évvel ezelőtt tanácsként, a fenntartható fejlődésért követendő
cselekvésként többek között ezt írtam a cserkészek újságjába: ( a honlapomon http://www.istvan.botzheim.hu/
elolvasható)
„-táplálékunkat természetes eszközökkel konzerváljuk, nem kínlódunk
energiaigényes mélyhűtéssel, hogy azután nem kevésbé energiaigényes
mikrosütővel melegítsük vissza ételeinket;”
Ma
sajnos minden reggelinél ezt teszem.
A
példa, amiről az alábbiakban írni szeretnék tipikus esete az emberi
kapcsolatokra, szolidaritásra való tekintet nélküli ténykedésre.
Amit, uniós tagtársaink a szintén uniós tag Erdélyben műveltek történt mindez a
közvetlen kontinensközelünkben és tipikus példája annak, ahogy az egy unióban
lévőknek nem szabadna viselkedniük.
Évekkel
ezelőtt, a Gyimes hegyeiben, egy tizenkét gyermekes házaspár portáján járva
találkoztam fenntartható gazdálkodást művelő emberekkel. Elbeszéléseik, tartásuk,
ízes szavuk felkeltette érdeklődésemet szülőfalujuk, Gyimesbükk iránt. A Tatros
patakvölgy önmagában is gyönyörűséges, de gyergyoi Bükszentpéter patakja
szépségének valószínűtlenségét az adja, mintha a felhőkből eredne.
Sokan járnak arra manapság, de a fent említett dolgok nem érintik meg őket,
hanem halott köveket keresnek a Tatros folyása mentén, távolabb néhány
kilométerre mindenféle sohasem létezett ezeréves határokról nosztalgiáznak.
Ahol mi bóklásztunk az a mondás, járja, hogy az ő falujuknál magasabban már
csak a Jóisten lakik. A kövek között tiszta tajtékkal ugráló Szentpéteri patak
völgyében felfelé, hol egyik, hol másik partjának oldalán, gazdálkodnak ismerőseink,
tehát az értékesebb legelők közelében van a portájuk.
Ezt persze Erdélyi fogalmak szerint kell érteni, mert a birtok határát, csak
mutatják a párába vesző hegyoldalban. Mint mindenütt Erdélyben itt is a csűr
nagyobb, mint a lakóházak.
Több van belőlük.
Málladozik a régebben meghalt öregszülék zsindelytetős boronaháza, működik a
szülők hullámpalával fedett kőháza. És még néhány általam nehezen azonosított
épület, istálló, miegymás található, legkülönbözőbb állagban és nagyságban.
Ami ezen kívül van, az sosem látott fajtagazdagságú fű, legelőlakó növény, a
kaszáltság legkülönbözőbb állapotaiban.
Ez a táj abban a sehol másutt nem található erdélyi friss barnás-zöld
végeláthatatlan árnyalataiban, a korán lebukó nap ferde, mézszínű sugaraiban
nyújtózkodva pompázik,
Ez a barnás-zöld árnyalat teszi Erdélyt számomra oly emberivé és vonzóvá, az Alpok-alja
rideg kékes-zöldjével ellentétben.
Ezek az ember művelte foltokat a gyimesi hegyek ősfenyvesek borította meredek
lejtőiből, hódította el az ember és kell azokat nyitva tartani, folyamatosan
irtással és legeltetéssel.
Mert amerre a szem ellát suhogó, suttogó, vagy éppen süvítve fenyegető lucfenyő
rengeteg szorongatja a megélni akaró gazdálkodókat.
Ezek után tényleg kerekre tágult a szemem mikor megtudtam, hogy az egész család
öt tehénből tartja fenn magát, a szokásos fakitermelési tevékenység mellett. A
teheneket azért nem láthattam, mert azok a „kunyhónál” vannak. Oda, három kilométerrel
feljebb még aznap látogattunk el, a patak mentén felfelé, elkísérve a gazdát,
akinek ez napi háromszori penzuma volt.
Ez, a késő délutáni kirándulás betekintést adott az ott élő emberek nehéz mindennapjaiba.
Arra a hihetetlenül szívós nehéz létfenntartásra, ami mindezek mellett nekik a
mindennapjaik és nem is ismernek, ismerhetnek mást. Ezek az emberek elégedettek,
boldogok, -s amint lányom egy cserkésztáborban a Tatros völgyében lakva utólag
beszámolt élményeiről,-
-Hidd el édesapa, meglátszik
rajtuk, hogy szeretik egymást.
A
pompás túrós puliszkából és soha nem látott hegyi zöldségekből álló vacsora fogyasztása
mellett már a pálinkánál tartva vendéglátóimnak is megemlítettem azt az észrevételemet,
-ismerve a svájci, német osztrák hegyi gazdák gyakorlatát-, hogy míg az
erdélyiek a megtermelt tejnek éppen csak túróvá feldolgozott részét adják el
addig a nyugateurópai gazdák a tájnak megfelelő nagyon drágává érlelt
legkülönbözőbb kemény sajtokat, értékesítenek.
Meg sem kellett várnom vendéglátóim válaszát, elszégyellve magam, már átfutott
elmémen: ugyan honnan lenne itt a hegyen napról napra élő gazdának annyi tőke
tartaléka, hogy a napi termelését mondjuk egy féléven át, nem adja el, hanem
elkezdi érlelni keménysajttá, hogy azt megérlelve egy fél év múlva finom
keménysajtként értékesítse.
Így aztán a következő okoskodásomat már ki sem fejtettem. Hogy tőkét kellene
szerezni a feldolgozó tároló berendezésekhez, némi know-how (azaz szabályozott
vagyoni értékű gazdasági, műszaki, szervezési ismeret és tapasztalat) is
kellene a sajtkészítés rejtelmeihez. Netalántán a kis nyüzge erdélyi hegyi tehenek
helyett meg lehetne próbálni a svájci, jól tejelő hegyi faja betelepítésével.
Ehhez ma már nem is kell a majdnem tonnás bikát ideszállítani elegendő egy
üvegcse meg egy a tehén arák lelkét is ápolni képes inszeminátor.
Tréfát félretéve, Albert Schweizer könyveit elolvasva tudom, hogy kultúrákat
nem lehet direktben áttelepíteni, de gondoltam szakemberek cseréjével sok
tapasztalat plántálható át akár ide Erdélybe is.
Visszatérve Magyarországra, ötletemet sok, -köztük nyugat-európai- ismerősömmel
vitattam meg. Kikristályosodott bennünk, hogy kell, legyen Európának ebben a
felében annyi szolidaritás, hogy például, adódjon lehetősége bármelyik erdélyi
gazda fiának félévet egy svájci hegyi gazda birtokán dolgozni, ellesve az
ottani gyakorlatot, amely alapján otthon eldönthetik mi az, ami Erdélybe
adaptálható és mi az, amit egyáltalán érdemes átvenni az ő ismereteik és döntésük
alapján.
Az már nem is szolidaritás, hanem rideg üzleti számítás kell, legyen, hogy
versengve másokkal melyik európai bank adjon hitelt a sajttermelés felfuttatására.
Sok biztató vélemény ellenére, mindezideig nem jutottam abba a helyzetbe, hogy
a partnereket, gyimesi ismerőseimet, egy svájci gazdát és egy nem is túlzottan
nagy bankot egy asztalhoz ültessem.
Bánt a dolog, mert Erdélynek nem csak ebben a szegletében tapasztaltam a már
leírtakat, hanem a marosmenti Mikefalva, a borvízvidéki Borszék, de a
háromszéki Torja esztenáinak gazdái a juhászok ugyanezt a gyakorlatot
szenvedik.
Félig feldolgozott, -azért így is egyedi- finom juhtúrót savanyú zsendicét, és
ordát adnak el.
A javaslatom szerinti szolidaritási akció sokat lendítene Erdély fenntartható
gazdálkodását gyakorló gazdáin, egyúttal példát mutatva a világon mindenütt nem
fenntartható gazdálkodást művelőknek.
Érthető tehát lelkesedésem, mikor az egyik német tv adó műsorában Erdélyből
svájci befektető ténykedéséről tudósítanak.
Lelkesedésem hamar lelohadt, midőn rá kellett döbbennem, hogy amit látok a
legkegyetlenebb rabszolgalét és ördögi gyarmatosítás a várt szolidaritás
helyett.
Mert mit is látok?
A svájci befektető biotermékekben utazik. Saját országában a fenntarthatatlan
gazdálkodás következtében egyre szűkül az az érintetlen területek száma ezzel
együtt ugyanilyen okok miatt felárat, extraprofitot lehet érvényesíteni a
biotermékek árában.
Szinte természetes, hogy hamar felfedezték Bulgáriát, Kínát és természetesen Romániát.
Képzelhetik piciny szívem repdesését, azt gondolván, most teljesül az álmom a
szolidáris befektetővel.
A hangerőt feljebb állítva feszülten figyeltem a fejleményeket.
Lassan körvonalazódott a keserű valóság.
A sokat, keservesen dolgozó juhászgazdák a bácsok, továbbra is változatlan
formában legeltetik és fejik naponta háromszor, négyszer állataikat méhecske
módjára állatonként és alkalmanként pár deci juhtejet előállítva.
A talán évezredes tudásukra, a tej beoltására, megalvasztására,
írotalanítására, az író forralással történő kicsapatására az orda előállítás
készségére azonban már nincs szükség.
A „svájci” a szolidáris tapasztalatátadás, tőkeinjekció helyett rabszolgákat
keres. Nem kell neki az eddig legalább félig feldolgozott túró, orda, savanyú
zsendice.
A „svájcinak” csak a tej kell!
Az is szigorúan, saját, idetelepített laborban ellenőrzött juhtej formájában.
Diadalmasan meséli, hogyan fülelték le a primitív „bennszülötteket”, a kevés
százaléknyi kecsketej tartalom miatt.
Fogalma sincs mit jelent az esztena fenntartható gazdálkodásában, a legelő
tisztántartásában a kecske és az a pár tehénke.
Nos a precíz rabszolgatartó kereskedelem működése érdekében a potenciális
tejtermelési terület középpontjában (kb. 20 km-es körzettel) meg is építette a
tejbegyűjtő állomását és a: „sajtgyárat”.
Ezzel az erdélyi magyar, vagy román gazdából, bácsból sikerült precíz
szállítókészségű haptákban hajbókoló, bármikor lecserélhető nyersanyag beszállítót
puhítani. Ezeknek az embereknek már nincs esélyük évezredes tudásukat kreatív
módon használva előrelépni saját gyártású keménysajtot előállítani és eladni
valaha is.
Rendben, reménykedem a lehangoló tudósítást figyelve talán a gazdák közül
egyet, a legtehetségesebbet beveszi gyárigazgatónak, és az majd kifejleszti az
általam várva várt csodás illatú erdélyi keménysajtot.
Képek a gyár belsejéből, újabb információk.
A „svájcinak” esze ágában sincs erdélyi sajtot készíteni!
Mit neki tájjelleg, elvárt szolidaritás, neki bio nyersanyag kell, amiből
svájci sajt készül.
Erdélyből majd csak hivatkozási alap marad a gyönyörű meleg barnás-zöld hegyekről,
no meg néhány furcsa torzonborz eredeti bennszülöttekről készült kedvcsináló
fénykép formájában a svájci sajt csomagolásán, igazolva: tiszta bio
környezetből származik.
Mert a gyárban készült felvételek tanúsága szerint a beszállított kiváló
minőségű juhtejből a svájci eredetű oltóanyag hozzáadása után a túróvá megalvasztott
tejet gépekkel kipréselik a finom, még ordát tartalmazó írót (zsendicét)
disznókkal feletetik és az öntelt svájci diadalmasan mutatja, lám a biológiai
kör jól zárult, mert a disznókat is megeszik.
Az orda meg a savanyú zsendice ezennel a történelem szemétdombjára hajítva a
feledés zsákjában, és a disznók gyomrában végeztetett.
Az erdélyi tiszta juhtej, pedig névtelen, jellegtelen ötvenkilós túrótömbökben
utazik svájcba, hogy „értő”, „tapasztalt”, de szerintem lelkükben nem tiszta
kezek azután eredeti svájci sajttá varázsolják és nem utolsósorban eladják
ezerszeres árért mint amit a drága juhtejért adtak.
„…alle Menschen werden Brüder - …testvér lészen minden ember…”
Keserű szájízzel hallgatom eközben az örömódát és dohogok, vagy írjuk át a
himnuszunkat, vagy hajítsuk ki az ilyen „svájciakat” az uniónkból.
Európa a mi hazánk is és az erdélyieké is. Nem kell bevonulni, nem kell
határokat robbantani és borogatni, sem feszegetni, tologatni.
Európában vagyunk és pont. Földrajzi helyzetünknél fogva és végső soron
Istenképűségünk adta jogán. Tehát ha mi európainak mutatkozunk az unió más
népei mellett, akkor joggal várjuk el tőlük, hogy társainkként tekintsenek ránk
és nem, mint egy kihasználni való tömegmasszára. Elvárjuk az Európa himnusza
-az örömóda- tanításaként, testvéreikként, egyenjogú társakként fogadjanak el
minket.
A
követhető folyamat nem rózsás. A fenntarthatóság szükségességét megismerő
tizenöt évvel ezelőtti énem várakozásai ellenére a fejlett világ nem tanulva
korábbi káraiból, az elmúlt tizenöt évet nem a fogyasztási szokásaik és a
fogyasztás visszaszorítására a fejlődő, vagy szegényeknek nem mutatott példát a
mérsékletes, szolidáris fogyasztás erőforrás felhasználásra, hanem
változatlanul felelőtlenül vette igénybe a neki nem járó erőforrásokat.
Ne jöjjön be minden ilyen jóslatom, de tizenöt ével ezelőtt írtam, hogy Kína és
India lakó fogják megmutatni a felelőtlen világnak mennyire végesek
erőforrásaink, ha ők is elkezdenek úgy autózni, fogyasztani amint azt mi tesszük.
S lám még két évtized sem kellett, az üzemanyagárak a plafonon a tejárak emelkedése
felhajtotta a hagyományosan alacsony inflációt Nyugat-Európában.
Változatlanul hiszek Teremtőnk gondoskodásában, szeretetében. Számomra az
írásomban vázolt folyamatok nem a világ végét, jelentik nem valami armageddon
előtt állunk.
Szerintem bebizonyosodott, hogy a Mindenható tervében előirányzott időnél
többre van szükségünk, ahhoz, hogy a szükséges szeretetben, testvériségben
élhessünk egymással. Konkrétan a fosszilis energiatartalék elfogy és mi nem
léptünk a szolidaritás a másnak való odafigyelés útjára, hanem önző; nekünk
legyen jó alapon, fogyasztunk. Nincs kizárva, hogy át kell mennünk a szűkös
nincs hídján, ahhoz hogy mindenki, csak a neki járó erőforrásokat vegye
igénybe.
De a jelek szerint ezt a szorító távlatot, mint eddig mindig a mindenható
végtelen türelme segíti, és mint Szodoma történetében, mindig kapunk egy kis
alkuidőt.
Most éppen a fúziós energia adta energiagazdagság lehetőségével, vagy a tudósok
előtt álló nagy kihívás megvalósulásával a Nobel-díj ígéretű feladat
megoldásával a villamos energia tárolásával.
Én optimista vagyok! Vagy?