NÉHÁNY ŐSZINTE SZÓ

CIGÁNYKÉRDÉSBEN

Kapcsolat a cigányokkal

Munkánk, az építésztervezés során sokszor találkoztam cigány családokkal.

Az építésztervezésnek ez az ága kicsit az ügyvéd munkájával hasonlítható össze, mivel aki a környezetében tervezési jogosultsággal rendelkezik az a mínőségtől függetlenül, keresetté, válik és ezzel folyamatos stabil foglalkoztatásra, számíthat.

No nem kell valami őrült nagy üzletre gondolni, de mondjuk a három gyermek 10 évi otthon nevelésére vállalkozó anyuka szolid mellékkeresetének biztosítására alkalmas volt.

Az őrült nagy üzlet már csak azért sem jöhetett létre, mert ez a piac is tartalmazta a maffiás kapcsolatrendszer rendszerváltoztatás előtti, helyi politika befolyásolta kis befolyásos tervezőit, és a postmaffiakori korrupciós hivatalnokok által kiajánlott, kedvezményezett tervezők ismeretségi körét.

Ebbe mi sose akartunk,-tudtunk, bekerülni.

Így jó pár évtizede a maffia által az asztalról leejtegetett morzsákból, az általuk el nem vállalt munkákból éldegélünk.

A minőségről szólva, pedig csak annyit, hogy nem egyszer fordult elő, hogy a valamikor fiatal házaspárnak tervezett házban felnőtt gyermek ott jól érezvén magát minket keresett meg, most már az ő családi fészkének megtervezésére.

Azért pedig a Mindenhatónak mondhatunk hálát, hogy településünk két új templomának megtervezésére, minket találtak meg, és minden régi templomnál is ott a virtuális tervezői ceruzánk nyoma, akár sekrestye akár hittanterem megtervezése kapcsán.

Igaz, hogy ezeket a munkákat, nem üzletnek, hanem szolgálatnak tekintettük ennek megfelelően térítés nélkül, sőt minden tervezői és művezetői önköltséget magunkra vállalva végeztük el szolgálatunkat.

Kérdezhetne valaki, a címben másról volt szó, minek ez a sok körítés.

Nos mint említettem, a környezetünkben a zsíros üzletek a maffiköri terjedelemben maradtak.

Márpedig a cigánycsaládoknak tervezni nem tartozik a zsíros üzletek közé, legalábbis a maffiakörök értékrendje szerint.

Látván a hozzánk fordulókat, vállalkozási kedvünket a "mindent vállalunk" attitűd mellett azért a szociális, szolidáris felfogás is megőrizte, nem csak a cigánycsaládok körében.

Legyen erre bizonyíték a sok ingyen, vagy kedvezményezett díjjal elvégzett tervezés, amelyről csak az érintettek és mi tudunk. És ez maradjon is csak így!

A napokban is ilyen ügyben jártunk egy cigánycsaládnál.

Mielőtt továbbmennénk hadd, tisztázzam a megszólítást, nevezetesen a cigánycsalád, cigányember megnevezést.

Tudom, terjed és már-már az illendőségig jutott a közbeszédben a roma fogalom. De szerencsére mi nem ilyen kifinomult közönséggel közlekedünk. Ők büszkén hívják magukat cigánynak. És én is bátran cigányozom vissza őket, mert ha nincsenek jelen, akkor sem használom sunyi, lenéző viszonylatban a cigány fogalmat.

Eleget halottam politikusokat, akik zárt körben cigányoznak az után kínosan, ügyelnek arra, hogy nyilvánosan finomkodva romakent beszéljenek a cigányaikról, akik persze csak a választásokkor szavazóként kerülnek a látókörükbe.

Nos az én cigányaim akkor is cigányok, ha el kell ismerni őket, és akkor is, ha dorgálást érdemelnek.

Előítélet nélkül tiszta lelkiismerettel tudom a cigány szót kiejteni és leírni, mert emberi méltóságuk még gondolataimban sem sérül.

Vissza tehát a cigánycsaládhoz!

Már sokszor jártunk cigánycsaládoknál, de ők látszatra nagyobb szegénységben éltek. Azért írom, hogy látszatra volt nagyobb a szegénység, mert azt hittük a szegénység velejárója az, amit láttunk.

Elvégeztünk mindent, amit a tervezés indításához kell, majd a hazaúton megbeszéltük a látottakat.

Feleségemmel együtt faluról származunk, elsőgenerációs értelmiségiek vagyunk.

Szóval a gyerekszobánk huzatos volt, és az angol WC-t gyerekkorunkban csak a kollégiumban ismertük meg.

A tisztességet szüleinktől és a hittanórán, az illem rafináltabb szabályait könyvből tanultuk, de azt jól használjuk.

Tehát találkoztunk egyszerű életkörülményekkel, nem ijedünk meg a budi látványától és a földes padlójú konyhától sem.

És mégis azok a cigányemberek környezete, ahonnan jöttünk nagyon megviselte a feleségemet.

Valamit éreztünk, amiben különböztek az általunk eddig megismert cigányemberektől, cigánycsaládoktól.

Az udvaron szanaszét heverő lim-lom, általános rendetlenség, takarítás hiánya, ami szagokban, látványban is megnyilvánult. A lakásban is ugyanez a benyomásunk támadt.

Ami ráadásul feltűnő volt, hogy a házaspár mindkét tagjának egyenként ősi magyar, illetve eredeti sváb neve van.

Ugyanakkor a körülmények teljesen cigány eredetre mutatnak.

Lassan ébredtünk ennek a különös kettősségnek az eredetére. Ha a név nem cigány de a viselkedés cigány kultúrára utal, akkor az anya -akinek a neve nem öröklődik- mindkét házasfél esetében cigány volt.

Nagyon szeretném, ha az olvasó jól értené ennek az értekezésnek a célját.

Nem rasszista kutakodásról, hanem egy jelenségnek, egy kulturális különbség eredetének felismerésről van szó!

Miért nem tapasztaljuk a mi értékrendünknek megfelelő kultúra szerinti életmódot, attitűdöt?

Más kultúra adódik át megszakítás nélkül folyamatosan

Mert az anya befolyásának folyamatos érvényesülése miatt, cigány kultúra adódott folyamatosan és töretlenül tovább.

Az anya az, aki cigány lévén, a jelek szerint folyamatosan, a gyerekek nevelőjeként, a cigány kultúra továbbadójaként biztosította e kultúra fennmaradását.

A nem cigány apa nem lévén folyamatosan otthon befolyása elhalványult.

Szerintem fontos megállapítás ez! Ha cigányság és a befogadó környezet az együttélés érdekében közösen igényel változtatnivalót, akkor ebben a folyamatban, a felnövekvő nemzedék tanításában van lehetőség a változtatásra.

Nem véletlenül írtam közösen elhatározott változtatásról az együttélési folyamatban, mert egyedül sem, a befogadó sem integrálandó csoport önállóan nem fog eredményt elérni, sem békésen, sem erőszakkal.

Kicsit sántít a példa, de mégis ideidézem.

Albert Schweizernek nem ilyen gondja volt.

Ő csak egyszerűen segíteni akart az akkori világ páriáin az orvos nélkül élő dzsungellakókon.

Azonban az eltérő kultúrákkal való közlekedésre tőle is tanulhatunk.

Albert Schweizer vihetett volna csempés, nikkelcsillogású kórházat Lamberenebe.

Ő azonban értette, és megértette a feketéket.

Tudta, hogy a fehérektől nem fogadnak el étket, ezért a kísérőnek, sőt az apró tűzrakó helynek is helyet kell biztosítani.

Így lett a csempekórház helyett bádogtetejű barakk, a tájolással megoldott klímatizálással, ahol komolyabb sikereket ért el, mint otthon az Elzászi kollegái, a csillogó villogó csodaintézetekben.

Albert Schweizer titka a más kultúra megismerése, megértése és elfogadása.

Csak két példát, hadd említsek a létező kulturális különbségek érzékelésére.

Példák a más kultúra megjelenésére

A családunkban fordult elő, hogy egyik reggelre, virradóra az őrizetlenül hagyott kismotornak, és túrakerékpárnak egyszerre kelt lába.

Szemfüles gyermekeinken múlott, hogy quasi forró nyomon, végül kisebb üldözési jelenet eredményeként a járművek is meglettek, és tettesek is kiderültek, miközben a járgányok is visszakerültek jogos tulajdonosaikhoz.

Rám már csak az a feladat várt, hogy a végül is gyerekszinten lezajlott járműlopás, tanulságait a közelben lakó szülőkkel, szülői szinten megbeszéljem, szükség szerint, hatósági szintre emeljem.

Miután a tettesek ismerté váltak, és azok szülői is ismerősek voltak, felkerestem a kerékpárt és kismotort lopó kamaszgyerekek szüleit.

Ugyanaz a cselekedet másképpen értelmezve

Rövid eszmecsere után világossá vált számomra, hogy a cigányszármazású anya nem ismeri a lopás szót és ennek megfelelően gyermekeinek sem tudta továbbadni a lopás fogalmat és annak tilalmát.

Hiába emlegettem neki a tényt, hogy gyermekei ellopták az én gyermekeim járműveit.

Szemmel láthatóan nem értette a problémámat, mert hiszen a gyerekei a járműveket "megszerezték".

Talán meg büszke is volt csemetéi teljesítményére.

Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy felesleges erőlködnöm, generációkkal el vagyok késve!

Ennek az anyának sem a szülei, sem, a tanítója sem a hitoktatója nem jutott abba a helyzetbe, hogy elmondja az együttélés tíz parancsolatát, ill. az ebből származó tiltásokat ill. tabukat.

Tehát ő sem adta tovább fiainak ezt a tudást, nem beszélve, a félbeszakított általános iskolák miatti tanítói hiányt, hitoktatóval való találkozás, pedig eleve reménytelen.

Hamarosan felmerült bennem mit keresek én itt? Ezt a javakorabeli asszonyt mar nem tudom megváltoztatni, nem értjük egymást, a büntetőjogi procedúra csak rontana a helyzeten.

Néhány felszínes közhely igénybevételével menekültem el a helyszínről.

A tanulság megmaradt; ha időben megtanulta volna, akár az anyuka, akár a gyerekei a befogadókkal való, együttélésnek a normáit, mindkettőnknek megspórolhattunk volna egy-két nap felesleges izgalmait.

Valakik, valamit elmulasztottak, mert valami hamis, az együttélésnek nem használó értékrend adódott tovább!

Van másik példám is!

Polgármesterként éltem meg az alábbi történetet:

Cigányok szegregációja egymás között

A szociális bizottság szinte már egy éve kínlódott egy fiatal házaspárral és öt gyermekével és a télvíz idején rájuk szakadni készülő sufnitetővel.

Rendszeresen került elém a probléma, mint pénzigény a sufni renoválására.

Végül a huza-vona lezárásaként kíváncsi lettem már a családra és megkértem a fiatal családfőt, keresne már fel a problémájával.

Érdekes kép körvonalazódott az elbeszélése nyomán.

A fiatalember régi Vörösvári cigánycsalád gyermeke, apja amint az akkoriban szokás volt, a "CS" lakás akcióban kapott lakást a "60-as években, amiket, a cigánytelepet felszámolandó építettek az akkor parcellázott lakóövezetben, azzal a céllal, hogy integrálódjanak a nem cigány lakók közé. Az eredmény egy újabb cigánytelep lett, csak most nem a faluszélen, hanem azon belül, a problémákat a faluszélről annak belsejébe helyezve. Ezeknek a cigánycsaládoknak a sorsa sokban közös, hasonlít egymáshoz, közös sorsukkal egyezik.

A legtöbbje későbbi anyagi gondjain enyhítendő az egyébként túlméretezett házat eladta, hogy azután egy olcsó szobakonyhás parasztházat vegyenek a falu másik részen.

Az eladási és vételi ár közötti különbség segített - időlegesen- anyagi gondjakon.

Ennek a cigányembernek az apja meg egy külön érvvel toldotta meg az eladás szükségességét, miszerint:

-nem kíván ezek között a cigányok között élni.

A kultúráknak ez a különbsége, mármint, hogy ezek szerint általuk számontartottan léteznek különböző cigányok, akik nem szívesen közösködnek?

De van más is!

A fiatalemberrel való beszélgetés során hamarosan a következő kép alakult ki.

A fiatalember apja által csereként vásárolt szoba-konyhás házban az apa a feleség, a lányuk és beszélgetőpartnerem, a fiúk lakott.

Más „tözsbeli” feleség nem kívánatos

Mindez addig tartott, míg a fiatalember meg nem nősült, és mint később kiderült, más "törzs"-beli arát hozott a házhoz, akit az apa nem engedett be a lakásba.

Így az ifjú pár Budapesten kezdte gyermekáldásban gazdag, életét, és a fiatalember elmondása szerint az ötödik gyermek megszületése után lehetetlenültek el egzisztenciálisan úgy a nagyvárosban, hogy a nagyapa szoba-konyhájába kényszerültek vissza.

Azaz a szoba-konyháról szó sem lehetet, mivel a nagyapa öt unokája ide, saját fia oda, a más "törzsből" való meny miatt kívűlrekedtek a szobakonyhán.

Így adódott, hogy míg a szoba konyhában a nagymama nagypapa és lányuk éldegéltek, addig a romos fáskamrába öt unoka és az ifjú házaspár kényszerlakott.

Nos ez a fáskamrai lét, vert komoly megoldhatósági probléma hullámokat a szociális bizottságban.

Járt már a helyszínen a bizottság, többször a bizottságvezető, kértek a testülettől félmilliót, majd egymilliót a fáskamra szanálására, de az úgy sehogyse akart megoldódni.

A pénz persze kézen közön mindig elfogyott, bár a megszavazott összeg sose érte el a százezret.

Arra senki se gondolt, hogy az egy családon belüli népsűrűségi arányt kellene kiegyenlíteni, mert miközben a fáskamrában másfél négyzetméter jutott egy emberre, addig a szoba-konyhában huszonhét négyzetméter, azaz tizennyolcszor több.

Tehát ugyanannak a családnak hét tagja tizennyolcszor szorosabban zsúfolódik, mint a másik három családtag.

Mikor a helyzet megismerése után, a népsűrűség kiegyenlítésre megtettem az ifjú renegátnak ezirányú javaslatomat, a rövid úton lekerült a napirendről, mondván a nagyapa az idegen törzsbe oltott népes családot úgysem engedi be a "nagyházba".

És ismét kaptam az anyagvásárlást fedező többszázezres szociális támogatási igénybejelentést.

Arra gondoltam, a nagypapa például mennyiért fogadna be vadidegeneket a szobába, miközben ő a mamával és a lánnyal a konyhában húzna meg magát.

Még mindig viszonylag normális viszonyok között élnének, a cigánycsaládoknál egyáltalán nem ritka népsűrűségben (egy konyhában csupán három személy).

Megkértem fáradna be, hozzám a szigorú, háztulajdonos nagyapa forradalminak számító ötletem előtárása érdekében.

Valóban a nagyapa néhány nap múlva meg is jelent nálam a fia kíséretében.

A biztonság kedvéért tőle is meghallgattam a helyzetismertetést, ami a lényeget tekintve nem tért el a fia által előadottaktól.

Ő is megkísérelt pénzt kiénekelni a fáskamra komfortjának emelése céljából.

Előadta, hogy a kereskedőnél már ki is néztek a bejárati ajtót és a cserepeket.

Szegény félvér unokákat ezek szerint igen mostoha körülmények, közé kényszeríttette a nagyapa.

A befogadás természetesen áthághatatlan tabukent tornyosult alkudozassunk egyre borúsabb égboltján. Ekkor kérdeztem meg havi mennyi pénzért, fogadna be unokáit, mint vadidegen bérlőket.

A kérdésen meghökkent az öreg, de üzleti érzéke felülemelkedett a már úgy is homályba vesző törzsi tabuk árnyékán, -azokat könnyedén átlépve- egy olyan összeget nevezett, meg amely akkoriban az átlagkereset kétszeresét tette ki.

Rezzenéstelen arccal ajánlottam az összeg negyedét, rövid fejszámolásban összegezve az eddigi havi városi kiadásainkat a fáskamra lakályossá tétele céljából.

Még így is a város járt jobban!

A nagypapa hezitálását, és esküdözését a család azonnali anyagi tönkremenetelében szerzett érdemeimről, azzal szereltem le, hogy erélyes hanghordozással adtam tudatara, hogy a helyzet részletes megismerése eredményeként, a városnak az is lehet az álláspontja, hogy ha az öreg a más törzsbeli szaporulatot nem fogadja be, akkor mi viszont azt gondoljuk, hogy az unokák szociális támogatásáról az a fővárosi kerület gondoskodjon, ahova a személyi igazolványuk szerint be vannak jelentve. De akkor a szoba-konyhában unokák sem maradnak, de a kilátásba helyezett, biztos havi bevetél is, elszáll.

Pénz ellenében befogadja a más „törzsből” származó menyét és unokáit

Az öreg felismerve, hogy a megcsillantott havi biztos jövedelem a bizonytalanság távoli ködébe úszik át, azonnal elfogadta a havi bérleti díj redukált összegét.

Azonban önmagát meg nem tagadva, azonnal félévi lakbér kifizetését kérte tőlem, polgármestertől.

Ismét a határozottabb hangvétellel kellett tudomására hoznom, hogy rendben megkötöttük az üzletet, megkapja az ő általa kért összeg negyedét minden hónapban utólag, miután a fia írásban igazolja, hogy valóban azt a hónapot a nagypapa szobájában töltötték.

Az üzletet -mármint az apa fiának bérbe adott szobájáról szóló szerződést- nem annak későbbi aláírása, hanem ott a helyszínen nagy gesztusokkal megtörtént parolázás pecsételte meg.

A szociális bizottságnak az óta sem kellett a fáskamrában lakó ötgyerekes cigánycsaláddal foglalkozni és a város is olcsóbban járt az erre a célra kifizetett lakbértámogatással.

Mi volt ebben a történetben a lényeg?

Elfogadni, megérteni a más kultúrával élő, más értékrendű, időnként infantilitás jegyeit mutató, a körülményekhez képest jó szándékkal érvényesülni akaró cigányembereket, és ugyan fáradságos témabonyolítás után velük együtt megoldást találni.

Másképp élnek, másképpen gondolkodnak!

Miért? Mert adott pillanatban-gyerekkorukban nem mondta el senki, nem mutatta meg senki, hogy a többségben körülöttük élőknek mi az értékrendje, milyen szokásokat, közösségi normát tartanak be mi szerint élnek. Milyen szolidaritási szokások vannak nálunk többségieknél.

Ez szerintem a cigánykérdés kulcsa, és véleményem szerint mindenki hamis úton jár, aki felnőtt cigányember viselkedéséből deviáns magatartását annak az embernek a bűnének tartja.

Pedig mi többségiek társtettesek vagyunk miden általunk annak tartott bűnben, ami nem felel meg a normáinknak, mert a cigányembernek időben, gyerekkorában, amikor fogékony és alakítható, nem mondtuk meg mit várunk tőle.

Meg sem kíséreltük felcsillantani azt, amit felnőtt korában elvárunk tőle, és amiért majd ily’ későn akarjuk felelősségre vonni.

És bár az egymás iránti odafigyelés, segítségnyújtás hiánya nem bűn, de nagyon tudunk csodálkozni mikor a gazdag cigány, nem segít szegény társán, pedig uram bocsá’ gyakran mi sem tudjuk milyen szolidaritási formák, lehetnek segítségünkre cigányok között segítségnyújtás megismertetésére. Azt várjuk, hogy a belső szolidaritási folyamat sikertelensége esetén illene a cigányoknak csak külső segítséghez folyamodni.

Minden jel arra mutat, hogy magukra hagytuk a cigányembereket még gyerekkorukban, és hagyjuk most is egyedül őket.

Aki nem hisz nekem, menjen el egy cigánytelepre, nézzen be egy putriba.

WC, de még budi sincs, de van főhelyen drága szinestévé.

Ott a család minden tagjának a szabadideje, de nincs aki, megtanítsa őket, hogyan lehetne a mi fogalmaink szerint rendet, tisztaságot teremteni a környezetünkben.

Helyette Rambó plakát a falon, az erőszakfilmek cselekvésmintáinak a szófordulatai köszönnek vissza a gyerekek játékaiból.

A szappanoperák "hőseiről" elnevezett purdék a sok Evelin, Ricsi csak enyhe megmosolyogtató megjelenési formái a nem kívánt értékrendnek.

De megint itt a kiáltó kérdés, ki megy oda, mondja meg a helyeset nekik?

Egyáltalán mi a helyes?

Az összes cigánytelep a települések szélen van, -nem beszélve most a franzstadt és nyocker slömjeiről - Meddig tartana kis mezőgazdasági területet hozzáhasítani ahol, -persze sok tanulás és megélt sikerélmény megtapasztalásával- akár a télire való krumplit, vagy más zöldséget lehetne megtermelni, a lelket romboló lézengés, bolond gondolatokat szülő kényszersemmittevés helyett.

Aratni csak ott lehet, ahol vetettek, nem csak röghözkötött értelemben.

Felnőtt cigányemberrel találkozva csak elvárásunk van vele szemben!

Mikor vetettük el a mi kultúránk magvait, mikor oltottuk beléjük a mi kultúránk jónak tartott oltvány ágacskáit?

Nekünk kell kezdeni a kisebbségünk ifjúságát nevelni, a nevelőit, -lehetőleg öveik közül valókat- támogatni, szaporítani.

Vastag öreg ágat már nehéz eredményesen beoltani. Tehát nekünk kell kezdeni a kisebbségünk ifjúságát nevelni, a nevelőit, -lehetőleg öveik közül valókat- támogatni, szaporítani.

Van már négy parlamenti ciklusra való felelősségünk és példánk a szabad körülmények között történő változtatási kísérletek értékelésére.

Egyet biztosan állíthatunk, hogy a többségi környezetből, érkező politikusokból álló parlament, mind a négy négyéves ciklus, minden egyes évében megkísérelte a kisebbségek, -köztük a cigányemberek - támogatását.

A szavak, programok, szépen szóló üzenetek végül a költségvetés néhány sorává silányodtak el.

Azok tartalma, a szép szavak értelme, így elveszik.

Tehát a cigányemberek támogatása a költségvetés ablakába kihelyezett, az éves költségvetések töredék ezreléket jelentő lelkiismeret megnyugtatás.

Természetesen a parlament sokkal többet nem is tehet.

Azt viszont teheti, hogy ezeket az összegeket, amelyek alulról, nem az ország összköltségvetésének viszonyítási nézőpontjából nézve, jelentős összegek lehetnek a cigányoknak megfelelő célra juttatva.

Sokan is jelentkeznek az ablakba kihelyezett pénzért!

Talán meg emlékszünk, hány cigánypárt, hány cigányegyesülés, vagy érdekvédelmi szerv alakult hirtelenjében és jutott nemegyszer jelentős összegekhez.

Mint fentebb említettem, mi a többség elfeledkeztünk figyelmeztetni cigánytestvéreinket a saját fajtája iránti szolidaritásról is, tehát az egyes pártocskákat alkotó cigányembereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a megszerzett állami pénzeget a putrik szintjére közvetítsék.

Egyet bizton állíthatunk, hogy a politikának, csak két dolgot nem sikerült megoldani: a kisebbségek parlamenti képviseletet, és a cigányság felemelését.

Remélem a felemelés fogalom nem túl általános egy kisebbségi népcsoport problémainak megoldására, de talán a részletesen vázolt problémakör sejteti mit értek a felemelés fogalomkörén.

Egyébkent a fennálló feladatokat nem is a parlamentnek, hanem értő szakembereknek kell megoldani.

Az biztos, hogy nyakkendős, pártelnök cigányembernek egy fillért sem adnék.

Viszont számolatlanul dönteném a tenni akaró cigányszármazású gimnáziumi, általános iskolai tanárnak, a cigánypasztorizációval foglalkozó, Hodászi, vagy az Alsószentmártoni plébánosnak kosarába a támogatásokat.

És akkor még csak pénzt adtunk!

Az Albert Schweizer-i lelkületű tanítóknak, plébánosoknak még meg kell születniük.

Kicsit a mi felelősségünk is, az általam helytelennek tartott jelenség, amit a péntek délelőtti cigány rádióműsorban hallok, hogy a cigányszármazású leendő diplomások majd’ mind médiaszakosak, kommunikáció, szociológus hallgatok.

Nincs cigányönkormányzat, vagy ösztöndíjkiíró a többségi politikai akarat, amelyik a most aktuális szakemberigény képzése felé noszogatja a delikvenseket?

Pedagógus segíthetne az első generációs problémák megoldásában. Öröm volt hallgatni ugyanabban a rádióműsorban, azt a cigányszármazású tanítót, akinek nem derogált tanítónak tanulni és visszamenni a putrik népéhez, vérei gyerekeihez.

Ő mesélte, hogy nem kíván beszállni abba presztízsversenybe, miszerint egy elsős gyereknek karácsonyra írni, olvasni, számolni illik tudni.

Elmondta, hogy ő a purdékkal az általános iskola első három hónapját kirándulásokkal, játékokkal tölti.

Így szoktatja lassan a gyerekeit az iskolához, a közösséghez, az órai fegyelemhez, a figyeléshez.

Mindahhoz, amit a többségből érkezett gyerekek "von Haus aus" már birtokolnak, és ha cigánygyerekekkel zárnám őket össze csak gúny közröhely tárgya, lenne a szegény purdék számára mindazt, amivel le vannak maradva. Drasztikus gyorsasággal, durva kényszerrel kellene mindent a nem cigányoktól megtanulni.

Ez a pedagógus saját véreit tantija, figyelembe véve azok kulturális sajátosságát, és kíméletesen vezeti őket szépen kézen fogva a generációs lemaradástól elvezető emelkedő útján.

Szerintem az ő fejében az integrált oktatás fel sem merül mindaddig, míg a jól ismert lemaradást be nem pótolta.

Az integrált oktatás azután következhet, ha a cigánygyerekek mindent pótoltak egy ilyen saját fajtájuk belli megértő és értő pedagógussal, saját véreiből álló közösséggel, ahol nem kell szégyenkeznie lemaradását a másik előtt, mert mindannyian egyívásúak.

Aki az integrált oktatást differenciátlanul egy budapesti minisztériumi íróasztal mellől erőlteti, csak a liberális pártelveinek az érvényesüléséért, a veszélyes útra téved, mert a valódi segítség helyett, csak látszat, -bár tetszetős látszat- intézkedést imitál.

Veszélyes ez az út azért is, mert mélyíti a kulturális lemaradást, bár a demagógiával maga mellé állított szimpatizáns kisebbséget csak takaróként, kisebbségi sorstársként használja fel, amit csak addig tehet, míg ezek a kulturális különbségek fennállnak.

Ebből az következik, hogy nem is akar felemelkedést számukra, mert a felvilágosult, kulturált cigány nem heccelhető, nem mozgósítható birkanyájként.

Ugye még mindig az integrált, vagy nem integrált oktatási módszer kérdéséről beszélünk.

Abszolút laikusként, hadd törjek lándzsát a cigánytanító, a Hodászi és Alsószentmártoni plébános mellett. Akik együtt élnek a magukra maradt cigányfalvakban testvéreikkel. Akik elsősorban életükkel, szolgálatukkal mutatnak példát a cigányembereknek.

Meghagyva számukra a választási lehetőséget is, mennyit vesznek át a mi fogyasztói, rohanós világunkból.

A jelek szerint a cigányemberek fogékonyak, a jóra hisznek a szépségben. Gyermeki lelkülettel fogadják az evangélium hívó szavát és hajlanak az együttélés törvényeinek a betartására.

Csak mondjuk el nekik!

És hiteles emberek közvetítsenek.

Mert ezt a népet nem kell szeretni!

De tisztelni érdemes őket.

Nem csak felebarátként Istenképűségük kötelező okán.

Megértve őket, csodálkozva ismerhetjük fel, hogy a saját kultúrájuk legfontosabb jellemzője a szabadságszeretet, és a gyermeki bizakodás. Nem mindenki bizakodik közülük Istenben, mert még nem ismeri.

De ősi emlékként mindkét tulajdonság bennük él.

Hogy mi is az a szabadság és a bizakodás azt egy-két generáció óta felejtették csak el.

Aki meg akarja ismerni ennek a szabadságvágynak a ma is élő formáját, utazzon csak néhány alkalommal Erdély nem túl forgalmas mellékútjain.

Találkozni fog valóban „boldog cigányokkal”.

Márpedig a mi kényelmes, komfortos, civilizáltnak mondott szemléletünknek torokszorító, körülmények között, a vándorcigányokkal.

Saját otthonból érkezve, biztos cél, barátok közé igyekezve, az autóból kinézve, a vonuló, vagy akár táborozó cigányokat látva, elsőként a hontalanság nyugtalanító bizonytalansága ragad meg majd a felismerés: Uram Isten! Ezeknek az embereknek, családoknak ez a szekér a néhány ló és ami rajtuk van ez a mindene.

Számunkra felfoghatatlan, elképzelhetetlen körülmények.

Elképzelhetetlen nincstelenség, bizonytalanság számunkra!

És ezek az emberek szemmel láthatóan boldogok.

Mert szabadok, és csak az a bizalom élteti őket mint az ég madarait, -a tudat, - van, Aki gondoskodik róluk is.

Ha ma a városok elnyomorodott viszonyai között találkozunk, már nem boldog cigányokkal, talán éppen kriminális viszonyok között, gondoljunk az ő sajátos kultúrájukra éppen elfeledett hagyományaikra és ösztönös vágyakozásukra a szabadság és gondoskodás után.

Én így fogadom, el és tisztelem Őket.

Botzheim István