Durcás a nyugati világ

"Azok a dolgok, amelyekért érdemes élni, amelyek az emberi létezésnek mélységet és értelmet adnak végtelen ideig fenntarthatók."

/Alan Durning/

Közel két hete tart Koppenhágában a nagy csinnadrattával összehívott környezetvédelmi ENSZ világkonferencia.

A mára súlytalanná vált világszervezet, az ENSZ számára már az összecsődített valamennyi tagország egy akolba terelése is eredmény.

Gondolom a résztvevők kellemesen töltötték az európai tél, a legrövidebb napok környékére időzített vendéglátást. A dánoknak komoly gondot jelentett, és természetesen nem is sikerült uralni a feladatot, mert a konferenciaközpont csarnokból alkalmanként majd ezerötszáz vendég szorult ki.

Már a konferencia derekán megmutatkozott az úgynevezett fejlődő országok és a „fejlettek” attitűdje között alapvető különbség van.

A konferencia összehívását is tulajdonképpen a megszeppent fejlettek és a klímaváltozás hátrányait elszenvedő egyúttal a feltörekvő államok helyzeti különbsége sürgette. Ezekben a klímaváltozás hátrányait elszenvedő az országokban a hagyományosan rájuk maradt szegénységen felül a növekvő vízhiánnyal, a megbolondult időjárásal, a tájfunokkal és a sivatagosodás előretörésével kell számolni, ill. manapság már együtt élni.

A konferencia végével világossá vált, hogy Kína, a fejlődők legbefolyásosabb, és szerepét tekintve legerősebb képviselője, nem hajlandó a nyugati világ féligazságait, hamis érvelését elfogadni.

Hogy Kína viselkedését megérthessük, húsz, sőt negyven évet kell az időben visszamennünk.

A mai problémákat a hetvenes években nyilvánosságra hozott jelentés a Róma klubtól jelentéséből már előrevetíthetjük.

A klubot 1968-ban alapították. Az ötlet egy olasz gyáriparostól, Aurelio Pecceitől és a skót Alexander Kingtől származik. A hivatkozott és nagy érdeklődére szert tett munkájuk a fenntartható fejlődésért felelősséget érző emberek számára az 1972- ben könyv alakban is megjelent „A növekedés határai” címet viselő jelentés vált alapvetéssé. Ebben a munkában modellezték a szerzők milyen következményekkel jár a gyorsan növekvő világnépesség és a Földünk véges erőforrásai.

Közel két évtizeddel később a Worldwatch Institute 1991-től évente ad jelentés „A világ helyzete” címmel.

Közel húsz éve tudjuk, mi magunk is mint európai polgárok, hogy részesei és okozói vagyunk annak az igazságtalanságnak, ami úgy fogalmazható meg: a világ lakosságának 5%-a a Föld erőforrásainak egyharmadát (33%) éli fel. Tehát, amíg Kína, Brazília, Törökország, Mexikó és még nagyon sok hasonló ország polgárai egészséges fogyasztást és étkezést valósítanak meg, addig a gazdag országok túlfogyasztásukkal okozzák az éhezők és nélkülözők szenvedéseit. A túlfogyasztók között -a fokozódó nehézségek ellenére is- Magyarország, és már mi magunk, egyenként is ott vagyunk. Elsősorban azért, mert itt, Európa keleti felén a nagy társadalmi változásaink közepette, nem tudunk szabadulni a nyugati határainkon felcsillanó fogyasztói társadalom csábításaitól. Ahhoz hogy meg tudjunk szabadulni a csábítástól, tudomásul kell vennünk, hogy minden nemzedék, annak minden tagja csak annyira elégítheti ki saját igényeit, amivel nem veszélyezteti a jövő nemzedékek hasonló igényeit.

Azaz tudatában kell lennünk, hogy a világ korlátos erőforrásaiból csak annyit vehetünk igénybe, fogyaszthatunk, amennyi az erőforrásokból a világ népességével elosztva reánk jut, függetlenül attól, hogy más embertársunknak van e lehetősége, igénye, a reá jutó javakat, erőforrásokat igénybe venni.

Ez a fenntartható fejlődés, egy igazságos globális erőforrás gazdálkodás alapja. A sok zöldszervezet hablatyolása az úgynevezett zöld célokért, ökológiai lábnyom körüli cirkuszolás, ennek a lényegnek csak a felhígítása.

A koppenhágai konferencia résztvevői most csodálkoznak azon, hogy Kína elsősorban azt várja el a fejlett világtól, ha igaz, hogy a klímaváltozás okozója a fejlettek közel negyven év alatt kibocsájtott üvegházhatást okozó gázok, akkor a csökkentésből is ők, a régi szennyezők vegyék ki jobban a részüket.

Szerintem ez vállalható és érthető magatartás nem csak Kína részéről.

Ha feltételezzük, hogy a fejlett államok mindenkor felelős politikusai tudatában voltak milyen fenntarthatatlan fejlődési pályán vannak idestova negyven éve, akkor meglehetős álszent az a felháborodás, amivel Kína úgynevezett makacsságára hivatkoznak, a fejlődő államokat téve felelőssé a konferencia eredménytelenégéért.

A nyugati világ számára Kína húsz éve még erősen a korlátlan üzleti lehetőségeket, a hatalmas fogyasztási piacot jelentette. Obama, és Angela Merkel mostani felháborodása akkor lenne jogos, ha a feltörekvő Kínát, akkor olyan szellemben „szállták” volna meg gazdaságilag, hogy a fogyasztás helyett a meglévő hagyományos kínai kultúrát támogatták volna a nyugati világ kutúrszemetének exportálása helyett, és valamennyi autógyár telepítése, helyett a tömegközlekedés fejlesztését ösztönözték volna. Üdítő kivétel, hogy a lineáris vasút, amely Münchenben becsődölt Sanghajban mégis megvalósul.

Szóval, kedves Obama és Engi, tetszettek volna a Kínába települő Mercedes és más amerikai autógyárak befektetőinek megtiltani az ottani autóipar gyarmatosítását, és odahaza, is lett volna húsz év a fenntartható fejlődést valamennyi területen való bevezetését.

Elsősorban az emberi fejekben.

Akkor most, Hu Jintao, kínai elnök, barátságosan invitálná Obamát és Barrosot a Kínai út követésére.