Giccs? …Igen, ha nem mi alkottuk!

Jó, hogy reggelihez olvasom a „NÉPSZABADSÁGOT”.

Az ébredés utáni morc, a finomságok látványával, és lassú elfogyasztásával fokozatosan oldódik, emelkedik a vércukorszint. Mire a liternyi Earl Grey tea végére érek, ismét a régi optimizmusomnál vagyok.

Így már minden ostobaságot elviselek.
Erre a lazaságra szükségem is volt nemrég midőn Papp Sándor Zsigmond, 2007. október 9-én: „Egy mondat a giccsről” cím alatt teljesített dolgozatát emésztettem.
Szerzőnk rögtön a közepébe vág, nem cicózik
„ Nem is az a legnagyobb gond Wass Alberttel, hogy középszerű író, hanem az, hogy divattá vált. Ráadásul nem egy generáció, nem a nők vagy a katolikusok körében örvend irdatlan népszerűségnek, hiszen ezt még könnyen lehetne kezelni, hanem a rajongás/elutasítás szépen kirajzolja a már megszokott ideológiai törésvonalat.”
Eddig ez nyugodtan lehetne az irodalomóra bevezetője bármilyen oktatási szinten bár, -talán az egyetemi szintet kizárnám.
Azért zárom ki a felsőfokú szintet, mert ezen a szinten ma már csak szakmai véleményt illik hirdetni.
P.S.Zs. viszont távol áll az említett magasságoktól.
Ő megrendelést teljesít. A bérmunka célja a következő mondatokban világosul meg:
“Aki ettől jobbra áll, bepárásodott szemmel emlegeti, aki balra, az fanyalog az általa forgalmazott, meghatóan fals Erdély-kép miatt.”
P.S.Zs már csak tudja, mert amint lehetett megszökött Erdélyből, hogy T.G.M.-hez hasonlóan helyszíni oktatást tartson a sárgarépáról, nekünk itt született magyaroknak. Természetesen a nosztalgiásra vett iromány a szülőföld utáni sóvárgást hivatott kifejezni rossz lelkiismerete megnyugtatására és a gyanútlan olvasó megtévesztésére.
Ott maradt magyar vérei, meg le vannak sajnálva. A mezőség eldugott falvaiban meg tanítson az, aki hisz Sütő Andrásnak.

“A divattal terhes ideológiával azonban nem lehet vitatkozni. Ilyen közegben az érvelés, a szakmai szempontok szerinti elemzés, netán a kritika rögvest támadásnak minősül a magyarság egésze ellen, miközben a másik oldal kajánul röhög a markába.”

Helyben vagyunk, szentencia hirdetődik. A módszer ismerős; a szakember fog most értékítéletet mondani.

“Ekkor szűnik meg az író és az életmű, sőt maga az olvasó is. Lesz helyette bálvány és alattvaló. Hiszen az, aki nem engedheti meg magának a fenntartásokat, az nem olvasó többé, hanem alattvaló. Az általa csodált ideológia beosztottja.

A Kráter kiadó jóvoltából, némiképp a szakma surranópályáján azonban most Wass kikerülhetett a Frankfurti Könyvvásárra.”

Bár tanult barátunk nem elég tájékozott és az erdélyi Mentor kiadót kifelejtette. Ettől függetlenül, most már tudjuk ki a bűnös forrás a terjesztő, akitől ez a fertő ered. Sikerült bűnbakot kreálni az üzleti élet szereplőjéből, aki csupán a piacra kell, hogy figyeljen és nem az “irodalmárok” minősítésére.

De azért a régi bevált kirekesztést is meg kell tenni így teljesül a megbízás:

“Ott van, ahol a magyar irodalmat mutatjuk be Európának, a világnak – a maga egészében. Ott, ahol elvileg nem volna szabad tévedni. Csakhogy ott, ahol egyszerre mutatják fel Bodor Ádám, Szilágyi István vagy éppen Tamási Áron Erdélyét Wass Albert szivárványos hazájával, ott nyilvánvaló tévedés van.

(És most ne beszéljünk itt vélt vagy valós háborús bűnökről, antiszemitizmusról, a náci eszmékkel való óvatos kokettálásról – ezek mind nem irodalmi szempontok.)”

Tökéletes.

Az antiszemitizmus szőrmentén való emlegetése kifogásolhatóan kirekesztette szegény W.A.-t

Most már csak a szintén jól bevált módszert kell használni, a tények homlokegyenest ellenkező beállítását, amit öregapám kocsmájában körmönfont szimpla hazugságnak neveztek volna.

Azonban az ilyesfajta fellengzős felülről való kezelése már-már hitelessé teszi az állítást, mert a gyanútlan olvasó ekkora orcátlanságra nem mer gondolni ebben a nívós sajtótermékben.

“A tévedés ugyanis nem abban rejlik alapvetően, hogy egy középszerű íróra nagyobb fény hull, mint megérdemelné – ennél nagyobb tévedések is történtek már, lásd csak Coelhót – hanem abban, hogy ezzel felmutatjuk a magyar irodalom megosztottságát is, vagy ami még rosszabb: azt, hogy minálunk a művészi szempontokat, netán értékeket miként írhatják át a különféle politikai meggyőződések.

Mert egy író mégsem azért neves művész, mert azt zengi, amit én, mint olvasó hallani szeretnék. Wass sem azért rossz író, mert nem képes rendes mondatokat írni – néha ezért is –, hanem mert hagyja, hogy ne az író beszéljen belőle, hanem az ideológia.” (kiemelés tőlem, B. I.)

A jelek szerint P.S.Zs. semmilyen nívójú írónak sem számít, –,mert az ideológia beszél belőle és nem hagyja, hogy az író tegye azt.

Így azt gondolja, nem kell rajta számon kérnünk a maga által felállított követelményrendszert.

“A mindenkori Erdély-sóvárgást meglovagolva festi bús, édes giccseit. Olyan, mint a Duna tévé kamerája, amelyik minden vonatkozó dokumentumfilmben megtalálja a jajongó tájban a lajbiba öltözött székelyt.”

Jó, akkor nézzünk példákat W.A.-től.

„A SZIKLA ALATTI FÉRFI

… Kissé vissza maradtam, és búcsút vettem a hegyektől. A szép csendes erdőtől, a csendtől és a természet nagyszerű, titokzatos világától. Mert lentről már felhatolt hozzánk a favágás zaja, a szitkozódások, a fejszecsattogások, és tudatosult, hogy ott már vége a rendnek, a tisztaságnak, és szépségnek, mert ott kezdődik az ember uralma. Az emberé, aki csak lármát visz a csendbe és mocskot a tisztaságba, kinek a nyomában gyom és csalán nő, és aki az állatokat kiszipolyozza, úgyhogy szemeik a galádságot tükrözik vissza.”

Ehhez képest  kell elviselnem a már Nobel díja birtokában lévő Kertész Imre ifjúkorára való cinikus visszaemlékezését, dicsekvését, midőn bevallotta, hogy pénzért kuplé szövegek írásával tartotta fenn magát.

Nem szerencsés tőlem, hogy szakmai vitába szállok derék bértollnokunkkal, hiszen magam sem vagyok irodalmár „szakember”,

De ezt legalább beismerem!

Ezért nem is mernék a nyilvánosság elé lépni. Amiért mégis veszem a bátorságot az írásra, az az ismerős érzés, -a déja vu -mintha egyszer már átéltem volna mindezt.

Eszmélésem fél évszázados folyamata alatt sokszor találkoztam hasonló kioktatással. Bérszakemberek mondják, meg nekem mit kell művészetnek tartani. Ők akarják megmondani kit és mit szeressek, miközben ha nem hallgatok rájuk, akkor én vagyok a kirekesztő,

Olcsó és ócska trükk!

Felsőbbrendűségedet hangsúlyozva tévedhetetlen ítéleteket hirdetni zártkörű, társaságból az alacsonyabb rendűeknek tekintetteknek.

Lássuk mit kellett már hosszú évek során megérnem.

Most W.A. a giccs, és amikor a diktatúrában csak a bértollnokok kezében voltak a médiumok, folyamatosan hallottam mi a giccs és mi az értékes. Magasrendű irodalomnak számított pl. Illés Béla proletár harci író, szovjet hadsereg tisztje, a tankönyvek kötelező olvasmányosa.

Idézet valahonnan (Beregszász honlapja) a világhálóról:

„ Illés Béla őrnagyként részt vett Budapest ostromában. A magyarországi harcokat Honfoglalás című trilógiájában örökítette meg, amelyben Bálint őrnagy alakjában önmagát mintázta meg. A trilógia ter mészetesen magán viseli a kor szellemét, megszépíti a valóságot, ennek ellenére érdekes olvasmány.”

Vagy máshonnan:

„Erről szól „A vígszínházi csata” című feledhető regénye, mely elképzelhetetlen mennyiségű kiadást ért meg a szocreál egyik főműveként. Kedélyes, nagyotmondó ember volt. Sok történet keringett róla. Az egyik úgy szólt, hogy a New York-palotában járván, melynek a rendszerváltásig minden emeletén különböző könyvkiadók és lapszerkesztőségek sorjáztak, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójánál tárgyalt, majd a Körútra néző ablakhoz lépve azt mondta: „Ezen az ablakon dobtam ki az utcára három német fasisztát 1945-ben!” Mit tesz Isten, az illetőnek félóra múlva dolga akadt egy másik igazgatóval két emelettel lejjebb, s ahogy belépett, Illés Béla, ezúttal egy Dohány utcára néző ablaknál, azt mesélte: „Látod, pont ezen az ablakon dobtam ki az utcára három német fasisztát 1945-ben!” A többi ablakról nem maradt fenn híradás.

Illés Béla találta fel Guszevet. Az 1849-ben hazánkba bevonuló cári sereg tisztjét, akinek magyarbarát tetteit ő kutatta fel és ő írta meg, dokumentumokkal alátámasztva. Végül kijárta, hogy a Sas utcát kereszteljék át Guszev utcává. Évtizedekig tapostuk a Guszev utca aszfaltját, mígnem kiderült, hogy a derék cári őrnagy soha nem is létezett, Illés Béla találmánya csupán. De már kínos lett volna visszakeresztelni, így Guszev emléke, mint a szovjet-magyar barátság előfutára, élt tovább.”

Kedves Papp Sándor Zsigmond, mennyire hiteles lenne Wass Albertet pocskondiázó írása, ha legalább egy, a fentiekhez hasonló mondatot olvastam volna a tollából, például Illés Béláról.

Bármennyire finomkodunk; giccs, vagy nem giccs, ha a giccs hazugság a valóságról, akkor Illés Béla valóságos giccsmulti?

De ezt a korábbi évek alatt elfelejtette megírni az akkor ügyeletes P.S.Zs.

Eközben pl. a zenében folyamatosan zengték a fülünkbe Chaplin „Két kicsiny fehér balettcipő” édeskés dallamait.

Később már lassan a Dr. Zsivágó kísérőzenéjét is lehetett élvezgetni.

Az akkori hangszórókból nyomuló munkásmozgalmi daloknak mondott zöngemények beivódtak minden magam korú diktatúralakó memóriájába.

És bár idestova két évtizede már nem halljuk őket egyszerre csak ismerősen hangzó indulós pattogó lelkes dallamvilágával most találkozom őszinte művészek által igényesen előadott klezmer zene ismeretében. Nem kell zeneszakértőnek lenni, hogy felismerjük a hasonlóságot!

Lehet, hogy a zenében is voltak bértollnokok?

Akik a mások által az undor miatt el nem vállalt giccset mégis megcsinálták. Természetesen kivételezett helyzetben, jó pénzért és előnyökért

Hála a most már műholdvevő jóvoltából kitágult világának az akkoriban csak hallomásból csodált filmeket most -többnyire késő éjszakai adásból-, de volt alkalmam megismerni.

Lassan ébredtem csak rá, hogy itt bizony tömény hollywoodi giccsekről, van szó, mert az ötven év alatt, csak a „beavatottak” hírveréséből hallottam róluk. Peresze nem giccsként.

Először a Dr. Zsivágó film döbbentett rá, hogy az olajos tekintetű Omár Sharif főszereplésével összetákolt förmedvény alkotói, még azt a fáradságot sem vették, hogy Eizenstein filmjét, vagy valamilyen dokumentumfilmet megnézzenek a korabeli viseletek, és az enteriőr hiteles ábrázolására.

A polgárháborús Oroszország megismerése érdekében legalább Pausztovszkij néhány ide vonatkozó könyvének áttanulmányozásának igényéről nem is beszélve.

Azután összemocskolták a világirodalom legszebb alkotásait. Borzadva néztem Tolsztoj „Feltámadás”-ából tákolt giccset, és még nagyobb viszolygással a Karamazov testvéreket. Ide tarozik még a Tarasz Bulba a femin Tonny Kurtis ( Kertész) ripacskodásával és sok más hirtelenjében összefércelt hollywoodi giccs.

Nem az a baj hogy a gyermeteg hollywoodi üzleti világ giccseket termel, hanem az, hogy az elmúlt ötven évben honi hivatásos okosainktól egyetlen kioktató sort sem olvastam ezen „alkotások” mélygiccs jellegéről.

Lehet, hogy a giccs fogalma csak ugyanolyan furkósbot a beavatottak fegyvertárában, mint a kisebbségellenességnek és az antikommunizmusnak a bélyege, amivel rendre kirekesztik azt, aki szólni, írni mer.

Tehát a mi giccsünk nem giccs, ha nem mi csináljuk, duplán az.

Belvárosi fiuk, ma már szabadság van hála Istennek. Főleg az információ szabadsága.

A ti megszokott gőgős igehirdetésetek kontrollja a személyes megismerés!

Szerencsére lemaradtatok: hazugságaitok a megismerés és megtapasztalás próbakövén, szinte azonnal megbuknak.

Majd én eldöntöm mi a giccs!

És rá fogok ismerni még akkor is, ha azt ti csináltátok!