Jót várj…

Erdély mindig a friss természet, a romlatlan emberek közötti megtisztulást, a feloldozás ígéretét tartogatja számomra.

Ott bármi is történik velem az jó, bármit is teszek jótett lesz belőle. Kivéve, ha hazai viszonyainkat kívánom odaplántálni.

Most olyasmiről írnék a mely a címbeli közmondást, igazolja és tárgya Erdéllyel kapcsolatos.

Természetesen ismerem a címbéli közmondást, annak elejét is.

Nem ezért nem idéztem a teljes mondatot, mintha nem ismerném, hanem azért, mert nem akarok direkt lenni és a számomra oly intim kapcsolatot profanizálni. Mert abban hiszek, hogy Teremtőnk megnyilvánulásai nem igényelnek konkrét anyagi alátámasztást, természettudományos bizonyítást, vagy napi kézzelfogható igazolást.

Volt úgy, hogy a pionír időkben, Erdélyt felfedezendő, négy autóval, ugyanennyi családdal mentünk izgalmas felfedezőútra, ezzel közösen hasznosítottuk az egyenként meglevő ismeretségeinket.

Ez tette lehetővé tudatos célunk elérését, miszerint nem csak a divatos Erdélyi közhelylátnivalókat, keressük fel, hanem mellettük családokat, egyházközösségeket is megismerhessünk.

Így kerültünk Erdély szívébe a Háromszéki medence, de talán egész Erdőelve leghosszabb falujába Torjára.

A település névadója a falurészeket, -szereket- gyöngyként egy fonalra, önmagát a kanyarokra felfűző Torja patak.

Amely valahol a Bálványos zeg-zugos, hűvös kénszagú völgyeinek borvizes forrásait gyűjtve keletkezik, medvebocsokat itatva partjain.

Majd tavaszi megvadulásai alkalmával a völgyekbe vezető utakról sorra elragadva a mesteri gonddal és egyszerűséggel évente megépített falusi fahidakat.

A patak azután Kézdivásárhely városának szennyét is magába fogadva, megduzzadva és talán ettől duzzogva siet az Oltba.

Orbán Balázs eredeti, fakszimile kiadású ízes nyelvezetű, patinás fa és acélmetszetű ábrás könyveiből tudom, hogy Kézdivásárhely a Torja patak folyásirányban felfelé mentén, a néhány kilométerre, nyugatra fekvő Torja vásározóhelye volt.

Az a történelem talán derűs titka marad, hogy miért nem Az Apor család székhelye, a Bálványos lábánál fekvő Torja és miért annak vásározóhelye Kézdivásárhely fejlődött várossá. A Fő téren jellegzetes udvarhelyeivel, egy-egy kapualj mögött.

Talán nem is a történelemkönyvek lapjai, hanem a közgazdászok tudnának mesélni, a kulturáltság, az értelmiség, valamint a kereskedelem és a tőkebevitel városformáló lendületéről.

Történetünk szempontjából éppen ez a tény, a továbblendítő. Mert ennek köszönhetően Torjai barátainknál időzve, még érintetten falusi közösséget, őszinte embereket találtunk.

Eredeti, kémény nélküli zsindelyes faházakat láthattunk, s nekem volt még módom egy mesébe illő pirinyó portát lerajzolnom.

Itt még minden fából készült. A porta deszkakerítésétől, a boronafalu, aktatáska-méretű, kicsi ablakú, szoba-konyha programú, de kódisállásos faházon keresztül, az ólakig, disznó és tyúk méretben. Még a gémeskút vödre és a kútkáva is az erdőből érkezett.

A már nem lakott, de a kezeltetlen, öreg fa színében kornyadozó kis porta részletes rajzolása közepette egyszer csak kezdtem irigyelni valamikori lakóit.

Bizonyára keményen dolgoztak a napi dolgaik megteremtéséhez. De látszott az elhagyott portán, hogy lakói nem voltak a fogyasztás rabszolgái.

Minden, ami a piciny portájukhoz, és a benne folytatott életükhöz kellet, megadta az erdő, a hegy, és a völgyek párás üde kaszálói.

Azaz mindent az őket körülvevő, az általuk nagyon tisztelt természet adott.

A kis porta deszkájának támaszkodva, nem sok ideig ábrándozhattam, mert a szomszédasszony kávéra invitált. Nemcsak kíváncsiságból tette ezt, hanem a dolgok természetének megfelelően vendégszeretettől vezérelve hívott engem, az idegenséget, sugárzó különcöt.

Itt az után megtudva, hogy a falu legöregebb székely kapujának gazdája lát vendégül, bizony a székely kapu rajzolása következett.

Rajzfüzetem még nagyon sok mindenről mesél, midőn néha kinyílik, vagy kinyitom újabb szépségek felvázolása céljából.

Itt ebben a varázslatos hangulatú faluban szegődött kalauzunknak az egyik utastárs család házigazdájának, úgy tizenéves fia.

Vele kerülgettük a Torja patak partján poroló szénásszekereket, amelyek lassú kocogásuk ellenére mégis megbolygatták az esőmentes nyárutó száraz szénával keveredő porát az úton, melyet a lusta mokány lovak lazán ejtett patája, és az előlük menekülő libacsapat vert fel sértődötten gágogva.

Egy napon falubeli kalandozásunk után, a kis kamasz jelenlétében raktam el fényképezőgépemet, rajzkészségemet és a második világháborús katonai vászon hátizsákom egyéb, mindig nálam levő kacatjait. Többek között egy az NDK-ból származó bőrtokos cserkésztőrt, amely attól kapott karaktert, hogy műanyag markolatát szarvasagancsra cseréltem.

Ettől lett némi értéke ennek az egyébként hitvány szerszámnak. Ennek a rozsdamentes, sajtolt lemez pengéje, az ugyan rozsdásodó, de kovácsolt pengéjű valódi tőröknek csak csúfolása volt.

De mint mondottam ezt a Torjai kiskamasz nem tudhatta, őt a szarvasagancs és a bőrtok varázsolta el.

Hősiesen leplezte a tőr iránti vágyakozását. Csak szeme villanása jelezte micsoda kincs, lenne ez a számára.

Ezt meglátva kérdeztem az észlelés lendületével:

- Szeretnél egy ilyen tőrt?

Válaszát meg sem várva adtam a kölyök kezébe az éles szerszámot.

Az akkor valóban borotvaéles tőr veszélyeit ecsetelve, és a betartandó biztonsági szabályok részletezésével tereltük el zavarát, ezzel a hálálkodás felesleges tiszteletköreit így szépen áthidalva.

Ebben segítségemre volt a jelenet szemtanúja régi ismerősöm József. Maga is tulajdonosa egy egyedülálló kés és tőr, macheta és minden más vágó, szúró szerszámból álló gyűjteménynek.

Így Józseffel elértük, hogy az ilyenkor szokásos hálálkodás tőrszakmai eszmecserével helyettesítődött.

Ez a kis intermezzo simán a feledés homályába veszett volna, ha hazaérkezésünk után a Főző Fiuk Egyletének (FFE) soron kivetkező főzési alkalmával József át nem nyújt nekem egy "Maritim" típusú kovácsolt pengéjű finn tőrt elegáns bőrtokban.

Kérdő tekintetemet látva emlékeztetett a Torjai tőrajándékozásra és arra, hogy látta az arcomon nem adtam könnyen a szarvasagancsost.

Akkor még csak halványan futott át a tudatomon, hogy jó tett helyében jót várj, vagy ha úgy tetszik az Úr sokszorosan, adja vissza a jócselekedetet.

Néhány év múlva ismét, - de most már csak a mi családunkkal- kerestük fel Torján az általunk patronált fiatal Mike családot.

Házuk áttervezésével, -amit természetesen ellenszolgáltatás nélkül végeztünk- kezdődött kapcsolatunk és az óta valóban patronáló viszony alakult ki köztünk. A fiatal pár két akár a pótgyerekeink, lehetnének. Az ő gyerekeik Ervin és Marianna, meg a pótunokáink.

A gyerekek anyja csángó. Megjelenésében egy hegyi madonna, gyönyörű alakkal és fejedelmi tartással.

Sokat próbált, és nehézsorsú családból érkezett Marika.

A Gyimesi hegyekből tizenkét gyerekes családból,- hat fiú, öt leány mellől, munkát keresve érkezett a Bálványos tövébe,.

Elbeszélései, tartása, ízes szava felkeltette érdeklődésemet szülőfaluja, Gyimesbükk iránt.

Az egyik nyáron meghívtak oda. A Tatros patakvölgy önmagában is gyönyörűséges, de gyergyói Bükszentpéter patakja szépséges valószínűtlenségét az adja mintha a felhőkből eredne.

Ahol Marikának, a mi Erdélyi madonnánk szülei laknak az a mondás járja, hogy az ő falujuknál magasabban már csak a Jóisten lakik. Mentünk is a rozoga, de mégis hegyre termett Daciával, a kövek között tiszta tajtékkal ugráló Szentpéteri patak völgyében felfelé, hol egyik, hol másik partjának oldalán, ameddig lehetett.

Patakunk alkalmankénti erejének komolyságát , a kimosott, meredek partfalak, mutatták, amiket ameddig lehetett, később fává cseperedő fűzfaágakkal erősítik partfallá.

Ott ahol a természet már nem segít beton és acélszerkezet jön az emberek segítségére.

Azután az út autóval járható része véget ért, azt leparkoljuk, és gyalog folytatjuk utunkat az egyutcás, jobban mondva egypatakos faluban.

Marika szülei gazdálkodnak, tehát az értékesebb legelők közelében van a portájuk.

Ezt persze Erdélyi fogalmak szerint kell érteni, mert a birtok határát, csak mutatják a párába vesző hegyoldalban. Mint mindenütt Erdélyben itt is a csűr nagyobb, mint a lakóházak.

Több van belőlük.

Málladozik a régebben meghalt öregszülék zsindelytetős boronaháza, működik a szülők hullámpalával fedett kőháza. És még néhány általam nehezen azonosított épület, istálló, miegymás található, legkülönbözőbb állagban és nagyságban.

Ami ezen kívül van, az sosem látott fajta gazdagságú fű, a kaszáltság legkülönbözőbb állapotaiban.

Ez a táj abban a sehol másutt nem található erdélyi friss barnás-zöld végeláthatatlan árnyalataiban, a korán lebukó nap ferde, mézszínű sugaraiban nyújtózkodva pompázik,

Ez a barnás-zöld árnyalat teszi Erdélyt számomra oly emberivé és vonzóvá, az Alpok-alja rideg kékes-zöldjével ellentétben.

Ezek az ember művelte foltokat a Gyimesi hegyek ős fenyvesek borította meredek lejtőiből, hódította el az ember és kell azokat nyitva tartani, folyamatosan irtással és legeltetéssel.

Mert amerre a szem ellát suhogó, suttogó, vagy éppen süvítve fenyegető lucfenyő rengeteg szorongatja a megélni akaró gazdálkodókat.

Ezek után tényleg kerekre tágult a szemem mikor megtudtam, hogy az egész család öt tehénből tartja fenn magát, a szokásos fakitermelési tevékenység mellett. A teheneket azért nem láthattam, mert azok a „kunyhónál” vannak. Oda még aznap látogattunk el, a patak mentén felfelé, elkísérve Marika apját, akinek ez napi háromszori penzuma volt.

Ez, a késő délutáni kirándulás betekintést adott az ott élő emberek mindennapjaiba. Arra a hihetetlenül szívós nehéz létfenntartásra, ami mindezek mellett nekik a mindennapjaik és nem is ismernek, ismerhetnek mást.

A messziről jött „magyaroknak” minden kívánságát teljesítették, igy az én habókos igényemet is, hogy hadd aludnék a szénában az istálló felett.

Ebben a kívánságban az is benne volt, hogy itt is kipróbálnám az Erdélyi útjaimon pl. a Hargita tövében, a hideg Ivó völgyében már többször is bevált Bundeswehr katonai hálózsákomat, ami a legendák szerint -10°C-ig is megvéd.

Ez a hálózsák a kétrétegű. Hálózsák funkción kívül, burkolata esőköpenyként és bélése meleg dzsekiként is hordható.

A hálózsák meleg tartó funkciójával nem is volt baj. Ezt a bőségesen fogyasztott markáns Erdélyi pálinka is segítette.

De tudjon róla mindenki, aki még nem aludt szénapadláson, hogy a széna pont ott keményedik az ember alatt, ahol nem kellene, és mindenféle széna törmelék minden résen betüremkedik, hiába a szorgos német hadiipari csúcsteljesítmény, a Gyimesi szénával még ők sem számoltak.

Nem csoda, hogy a gyötrelmes éjszaka megizzasztott. Lehet, hogy a szilvapálinka is közrejátszott ebben.

A savanyú zsendicével felvidított reggeli ideje már a hálózsák szárításánál és szorgos vakaródzások közepette talált, a háziak nem kis derültségére.

Miközben a többrészes, igen robusztus hálózsákot szedtem szét, feleségem figyelmeztetett, hogy a háziak közül a legnagyobb fiú, - akire a gazdaságban az állatok körül a legnagyobb feladat vár,- vágyakozva figyelte ezt a célszerű profi időjárásvédőt.

Ő, tudta értékelni ennek a jószágnak a sokféle használhatóságát, a hegyvidéki rengetegben.

Feleségem odasúgta:

- Add oda neki!

Ez a gondolat meg sem fordult a fejemben. Tudtam, hogy a kereskedelmi forgalomban nem kapható, igen ritka hálózsákról van szó.

Én is a gyerekeimtől örököltem, mikor ők kinőttek a cserkészetből. Ott vették összeköttetések segítségével.

Azonban átgondolva és értékelve azt, hogy hányszor használom ezt a csodajószágot én, és mennyire lehetne itt a mindennapok segítője, gyorsan eldőlt: odaadom.

Nem kellett sokat tukmálni, a hálózsákot és a hálálkodás sem volt túl sok.

A hegyi ember nem ér rá sokat lelkizni.

Hazaérkezve sokszor jutott eszembe a hálózsák, és bosszantott a túlélő szerelésem hiányossága.

Mint ahogy az lenni szokott, az idő oldott meg mindent.

A világhálón hamarosan rátaláltam arra a német kereskedő cégre, akitől 25,- €- ért nem csak hálózsákot, hanem számos más kiváló túlélő holmit vásároltam.

A csodálatos Péteri patak völgye is az idők homályába veszett volna, ha ne vállaltam volna el az ott maradt fiataloknak egy a tájba illő, és a már omladozó boronaházakra hajazó, mégis modern alaprajzú faház tervezését.

Így megmaradt a folyamatos kapcsolat a Gyimesiekkel.

Van, azonban aki nem felejt!

Nemrég egy nyári késő délutáni vasárnapon a autónkkal pilisszentkereszti esti misére és az ahhoz kapcsolódó forrásvízbeszerzésre indultunk. Az út szülőházam utcájában vezetett, ahol felcsillanó szemmel fedeztük fel, hogy holnap, azaz hétfőn lomtalanítás lesz.

A szemcsillogás rám és felnőtt fiamra értendő.

Ő a bútorokra figyel. Én pedig eleve elgyengülök minden lomtalanításnál.

Túl élénk a fantáziám, és szinte mindenről meg tudom állapítani, hogy valamire még jó lesz.

Úgy, hogy ünneplős ruha ide, vasárnap oda, megegyeztünk, hazafelé átvizsgáljuk az utcát.

No, csak úgy autólassítással, gondoltuk.

Valóban, hazafelé hol találtuk a legizgalmasabb tárgyak?

A szülői házam környékén, ahol gyerekkorom óta mindenki ismer!

A fiam boldogan pakolta az autóba, az ott talált egylábhiányos Thonet széket.

Közben én, a feleségem takarásában igyekeztem a gyerekkori házszomszédom elé kirakott két, ünneplős bőrcsizmát, és egy pár halina csizmát, meg némi bőr sárgaréz lószerszámot felkapni.

Nos, mit találok a következő lehajlásnál?

Kitalálták!

Egy Bundeswehr hálózsákot, úgy, ahogy azt a katonák hátukon viselik, akkurátusan összegöngyölve, az esőköpeny kapucnijába csomagolva.

Abban a témában, amiről írok, már nem az érték számít!

Hála a Teremtőmnek annyi hálózsákot vásárolhatok amennyi, jólesik.

Számomra mégis ez a kedves.

Mert ezt Tőle kaptam. (Vissza?)