Mi a magyar?
Az
anyanyelvünk biztosan.
Egyes
magyar szavainkkal azonban érhetnek meglepetések. Itt van például az eper
szavunk. Előre bocsátom, hogy a következő fejtegetés teljesen laikus, a
nyelvészettől, etimológiától távol álló „technikus parasztja” agyszüleménye.
Az
eper nyelvészettől függetlenül is okoz gondot, és ehhez meg már biológus
mezőgazdásznak, kellene lennünk a szakszerű álláspont kifejtéséhez.
Hiszen
nevében bőségesen keveredik az eper mit földi bogyó és a szederfa termése, mint
fán termő bogyó, miközben a selyemhernyók az eperfa levelét fogyasztva termelik
az álomfinomságú kelme, a selyem elemi fonalát.
Ha
valami bombabiztosan magyar eredetű szónak tűnt, akkor az eper az volt
számomra. Mindaddig, míg Alfons Schubek a derék és derűs bajor szakács egy
főzőműsorában földiepret nem kért az asszisztensétől. Mint tudjuk a németek, és
köztük a szinte külön tájszólást beszélő bajorok is amit mi földi epernek
hívunk azt földbogyónak, azaz „Erdbeernek”, hívják.
És
most tessék csak ezt a német szót elharapva, kissé slamposan, a garaton képezve
bajorosan kimondani: EPER.
Bizonyára
nem ilyen egyszerű ez a dolog, de nekem laikus „újszülöttnek” hadd legyen ez
új, és újdonság, felfedezés, szellemi sikerélmény!
És
ettől még ez a szavunk lehet magyar, hiszen korát tekintve lehet vagy ezeréves,
is ha elengedem a fantáziámat és elképzelem, Bajor Gizellát tavasszal fiatalon,
hamvasan, a kertben bóklászva midőn István királyunk lehajolva az indás
ágyásból egy harsogó piros bogyót felemelve megkérdezte Gizellát: - Kedvesem
tudod-e hogy mi ez?
Mire
Gizella könnyen válaszolhatta: - Erdbeer.
És
ha a király mondja, miért ne honosodhatott meg a mi földi bogyónk új neve EPER.
Most
már csak az a kérdés milyen néven ismerte meg, hallotta Szent Királyunk
édesanyjától, Sarolt ajkairól ezt a zamatos gyümölcsünket? Lehet, hogy ez volt
a szamóca?
Szinonímák:
Eper,
ananászeper, kerti eper
Plural:
Eper,
ananászeper, kerti eper
Család:
Rosaceae
– Rózsafélék
Faj:
Fragaria ananassa
Kicsi, piros és édes — egyszerűen
ellenállhatatlan. A legtöbb osztrák egyszerűen „falja” az epret. A valóban
fenséges zamatú eper belföldi területekről származik.
A kerti epret véletlenül fedezték fel
Franciaországban, a 18. században. A nagytermésű, ám viszonylag íztelen
Chile-eperrel — amely 1712-ben került Európába, és Dél- Chilében, Peruban,
Kaliforniától Alaszkáig és a Hawai szigeteken elterjedt — termékenyítették meg
a kis, jóízű skarlátepret (?), ez utóbbi 1623-ban került Európába. Bár ez a
keresztezés nem volt szándékos, mégis sikeresnek mondható, mert az utódok a
szülők valamennyi jó tulajdonságit egyesítették magukban. Ezzel egy új
kultúrnövény született, a kerti eper. Az epertermesztés ekkoriban elsősorban a
ház melletti, illetve a kastélyok kertjeire korlátozódott. A kínálat nagy
részét francia, angol és néhány német faj tette ki.
Az első ananászepret 1870-ben Wiesenben
(Burgenland tartomány) ültették. Mivel a bécsi piacokon jól eladható volt, az
epertermesztés egyre nagyobb jelentőséget vívott ki magának. 1910 és 1922
között Wiesenben még egy „Állami Kísérleti Kutatóállomás” is működött, amely
kizárólag az Ananas
(ananászeperrel) foglalkozott. Az akkoriban elterjedt fajtái: Konsum, Laxtons Noble
(köznyelven: „A kerek”), Spaete von Leopoldshall,
Königin Louise (köznyelven „A Madlische”), Perle von Gotha, Riese von
Thüringen, és a Riese von Harzland. Az
1920-as években a Madame Moutot (köznyelven
„Paradeiser”) lett a legfontosabb fajta.
Az eper növénye kedveli a kiegyensúlyozott
éghajlatot, és enyhén savas kémhatású földben termesztik.
Az eper a botanika szemszögéből nézve évelő
növény, termése áltermés. A termések fajtától függően eltérő formájúak és
méretűek. Az eper színezete világos piros vagy sötétpirosas, többé- kevésbé
kemény és lédús.
Az eper egyik legnagyobb érdeme egyedülálló
zamata.
Ma epret szinte a Föld valamennyi országában
termesztenek, a szubtrópusoktól kezdve egészen a sarkvidéki területekig.
Az EU négy legfontosabb exportőre:
Spanyolország, Olaszország, Franciaország és Németország.
Az epret lehetőség szerint teljesen érett
állapotában kell leszüretelni, ez azt jelenti, hogy csak az az eper rendelkezik
a tipikus eperízzel, amely nem tartalmaz fehér színű részeket.
Az epret nagyon óvatosan kell szállítani.
Nagyon érzékeny a nyomásra és gyorsan rothadni kezd, ha a gyümölcsöt sérülés
éri. A teljesen ép termések tárolhatósága fajtánként jelentős eltéréseket
mutat, optimális esetben, azaz 0 és 2 °C között, 90 és 95 %-os páratartalom
mellett is csak 3 és 5 napot tesz ki. Az epret javasolt nem sokáig tárolni,
hanem gyorsan elfogyasztani, mert hamar elveszíti finom zamatát.
Az eper serkenti az emésztést és a
veseműködést, erősíti az immunrendszert, tisztító folyamatokat indít meg, és
segíti a sejtfejlődést. Vastartalma miatt jó a vérszegénység, valamint a
köszvény és tuberkulózis ellen. Termése gazdag ásványi anyagokban (kálcium,
kálium, foszfor és különösen a vas), gyümölcssavban, A provitaminban, B1 és B2
vitaminban, és mindenekelőtt C-vitaminban.
Néhány embernél sajnos eper-allergia
alakulthat ki (hólyagos bőrkiütés, csalánkiütés). Ez nem más, mint a gyomorideg
zavara, amely elkerülhető, ha az epret átpaszírozzuk és egy kevés kálciumot
adunk hozzá.
Hát nem
lehangoló ez a józan tudomány? Pedig milyen szépen kitaláltam….
Lehet hogy a
legendák születését!
Azért, hogy a
nyájas olvasó elégedetten ne hajthassa a fejét álomra, íme:
A Fragaria nemzetség keletkezési és
fejlôdési központjának Kelet-Ázsiát tartják. A vadon élô szamócafajok valószínûleg
már a jégkorszak végén megtelepedtek Európa, Ázsia és Amerika erdeiben. Már az
ôsember is kedvtelve gyûjtögette termését. A szamócáról a legkorábbi
írásos emlékek a római korból származnak, Vergilius, Ovidius és Plinius is
említette mint vadon termô növényt, termesztésbe vételére azonban csak jóval
késôbb került sor, a gyümölcs gyûjtögetése kielégítette az igényeket.
Az erdei szamócát ( Fragaria vesca L. )
már a XV. században termesztették a franciák és a belgák. A XVIII. századtól
egy másik európai származású fajt is (kerti szamóca - Fragaria moschata Duch.)
termesztésbe vontak, bár különleges zamata ellenére - valószínûleg gyenge
termôképessége miatt - nem tudott nagy népszerûségre szert tenni.
A korszerû szamócatermesztés
szempontjából legjelentôsebb fajok az amerikai kontinensen keletkeztek (F.
chiloensis L., F. virginiana Duch.), melyek keresztezésébôl alakult ki a
modern szamócatermesztés alapjául szolgáló, nagy gyümölcsöt termô Fragaria
ananassa Duch. faj.