Egy üzenet és tétova válaszkeresés.

A Pentagon és a Kereskedelmi Világközpont, valamint a washingtoni Igazságügy-minisztérium falai leomlottak. Ezek a falak és épületek erőszakos cselekmények következtében, terrorista módszerekkel lettek lerombolva, sok ezer ártatlan ember vérének kioltása mellett. E leomlott falak és a sok ezer vértanú történelmi mérföldkövet jelentenek életünkben.

E szomorú - a TV által élőben közvetített - események után sem olyan már a világ, mint azt megelőzően volt. David C. Korten közgazdász professzor erről így ír:

"Talán nem volt még olyan esemény a világtörténelemben, amely oly mértékben magára vonta volna a világ figyelmét, annyira megváltoztatta volna kollektív tudatunkat és olyan erővel demonstrálta volna, hogy az emberiségnek újra kell fogalmaznia az önmaga által felállított fontossági sorrendet, mint a szeptember 11-én bekövetkezett borzalmas tragédia. Az emberiség nagy része órákon belül megtudta, hogy egy gyűlölettel és erőszakkal teli világban senki számára sem létezik biztonság vagy menekvés, még a világ legerősebb katonai és gazdasági hatalmának gazdag kiváltságosai számára sem."

A kelet-európai rendszerváltoztatáshoz kötődő események tulajdonképpen a világ fejlődésének és az emberiség előrehaladásának folyamatából lemaradó és abból kiesett, ötven évig egyhelyben topogó, vagy tévirányba menő országok visszakapaszkodása volt a szabad világba. Míg a szabad világban a közjó megvalósításának igényeként, az ehhez szükséges szolidaritás kifejlődésére, és az államrendszert működtető szubszidiaritás megvalósulására törekedtek, addig a diktatúrákban az egypárti, diktatórikus, személyi- és csoportérdekek valósultak meg. A szolidaritást az erőszak pótolta, a szubszidiaritást pedig a mindenható, mindenütt jelenlévő állam fojtotta meg.

A diktatúra alól felszabadult nemzeteknek, a kommunizmus utópikus társadalmának sikertelensége és összeomlása után a tőkés társadalom - már generációk által elfelejtett - körülményeit kellett megteremteni. A kollektív állami tulajdon után a privatizációt megszervezni, és a magántulajdon szentségét elismerni és elismertetni, a tervgazdálkodás után a vállalkozói szellem elismerését és felszabadítását kellett megvalósítani, a diktatórikus és központilag szervezett és irányított államhatalmat, a parlamenti demokrácián alapuló önkormányzatisággal felváltani.

Mi - többek között a magyar nemzet is - 44 évig diktatúrát szenvedtünk el, majd az azt követő 12 évig átalakulással voltunk elfoglalva. Eközben a második világháborúig egységesen létezett tőkés világrendszer, háború után is megmaradt részében a tőkés világ és a tőkés fejlődés eredeti kérdésére nemzeti szinten dolgoztak ki választ.

Ez a kérdés úgy fogalmazható meg: a fejlődés hajtóerejeként létező egyéni szabadság érinthetetlensége, a korlátlan vállalkozói szellem és magántőke terjeszkedése mellett, miképpen lehet védeni az elesettek, szegények érdekeit.

A kommunista fejlődésre kényszerített országok társadalmi rendszere egy utópisztikus, marxista választ kívánt erre a kérdésre adni és vélhetően azért omlott össze, mert éppen a fejlődés hajtóerejét, a szabad vállalkozást kívánta kikapcsolni. Bár kétségtelen, hogy - az individuum háttérbe helyezése a kollektivizmussal szemben, az egyenlősdi kialakításával - figyelemre méltó szociális eredményeket mutathatott fel, amely eredmények az említett okok miatt gazdaságilag voltak fenntarthatatlanok.

Amíg a kommunista országok hetven, illetve negyvennégy éven keresztül ezzel az utópiával voltak elfoglalva, a tőkés társadalmak eredeti problémája és kérdése – azaz az elesettek és szegények védelme – most már világméretekben, globálisan merült fel. Jellemzően a tőkés világban megteremtett technikai fejlődés, a ma már létező tudásalapú és ezen belül informatikai társadalom tette lehetővé, hogy a fejlődő államoknak és azok polgárainak tudomásuk van a világ szegényeiről, az elmaradott országokról, az ottani éhínségekről, az egyes polgár tehetetlensége mellett létrejövő diktatúrákról, törzsi-, vallási háborúkról. A világméretű kérdésfeltevés most már globális válaszra vár.

Ahogy az egyes fejlettnek mondott országok határain belül, talán érvényesülnek a kereszténydemokrácia szociális alapelvei, addig világméretekben a szegénységből adódó feszültségek változatlanul léteznek. Ettől már nemcsak a világ szegényei szenvednek, hanem a fejlettnek mondott országok is, hiszen országhatáraikon belül kell szembesülniük a hozzájuk menekült tömegekkel.

Lelkiismeretük rajta, hogy most már tudniuk kell, ők fogyasztják el a világ erőforrásainak olyan hányadát, amelyre nem jogosultak, és ennek következtében szennyezik és vonják el a Föld erőforrásait a világ azon országai és polgárai elől, akik ezzel éppen szegénységük folytán nem rendelkeznek, de joguk mindenképpen fennáll!

Tehát az eredeti kérdés már nemcsak arról szól, hogy miképp lehet védeni az elesettek és szegények érdekeit, hanem - mint ahogy a legelfogultabb liberális is tudja, -hogy az ő szabadságának korlátja más ember szabadsága, úgy a világ fejlettnek mondott országaiban élő valamennyi polgárának is tudomásul kell vennie, hogy az ő fejlődésének korlátja– a világon élő bármelyik embertársának – fejlődési igénye. Tehát a világméretű igazságosság azt kívánja, hogy azokat a javakat, amelyeket már élvezek, vagy meg kívánok szerezni, azokat mennyiségben és minőségben mindenki számára is biztosítani kell, tudván, hogy a világ erőforrásai ismertek, megmérhetőek, számba vehetők és igazságosan osztandók el.

Ma már a világ - éppen a berlini-fal leomlása folytán - egységesen gondolkodhat egy az emberi szabadságon, a magántulajdon szentségén alapuló, egymással szolidáris és embertársának szabadságát és fejlődési igényét tiszteletben tartó globális társadalom kialakításán. Ezt elvileg már nem gátolja a kommunizmushoz hasonló, ideológiai különbségeken, utópista berendezkedéssel létező világrendszer. Természetesen diktatúrák, fundamentalista vallás-államocskák még léteznek, de a szembenálló nagy, hidegháborús ellenfelek megszűntek.

A világ egypólusú lett! És míg a hidegháborúban egymással szemben álló világrendszerek egymással voltak elfoglalva, úgy tűnik, hogy a sikeresnek, nevezett a tőkés társadalmak, elfeledkeztek a globális nagy kérdésre adandó válaszról, a világ szegényeivel és az elmaradt országokkal való törődéssel, illetve az ezzel kapcsolatban felmerült kérdések megválaszolásával.

Szomorú szívvel emlékezem az utóbbi terrorista támadás áldozataira. Elfogadhatatlannak tartom, hogy sok ezer vértanú haljon meg terrorista támadások eredményeként. Vallom, hogy a változásokat - mint ahogy a kommunista diktatúra birodalmainak felszámolását - erőszakmentesen kell megoldani.

Tehát meg kell változnunk! Generálisan változtatni kell fogyasztási szokásainkon, társadalmi berendezkedésünkön. Ugyanakkor elkerülhetetlennek vélem e terrorista támadás üzenetének elemzését, még ha gonosz eszközökkel és általunk nem ismert szándékú akarattal lett is végrehajtva. Egyetértek Norman Mailer az Egyesült Államok egyik legnagyobb élő (78 éves) regényírójának véleményével, miszerint: „…nem értik meg, hogy saját nyereségorientált, pénzsóvár életformája nem minden ország számára vonzó…”, továbbá Susanna Sontag, a neves amerikai írónővel, „Hol marad a beismerés, hogy nem a „civilizáció” vagy a „szabadság”, a „szabad világ”, az „emberiesség” elleni „gyáva” támadásról van szó…”.

Ha elfogadjuk e kétségtelenül tekintélyes véleményformáló emberek megállapításait, akkor rögzíthetjük, hogy komolyan kell venni ezt az üzenetet, bármilyen erőszakos formában is érkezett. És ha komolyan gondoljuk a választ, akkor az erőszakra nem erőszakkal válaszolunk. Ha pedig nem erőszakkal válaszolunk, úgy csak egyet válaszolhatunk, hogy beismerjük a mulasztásunkat a világgal szemben, és megígérjük, hogy megváltozunk. Mint ahogy beismerés nélkül is már érzékelhetjük a változásokat. A leggazdaságtalanabb energiafaló utazási forma a repülőgép-ipar már válságba került rövid néhány héten belül, a világ legerősebb hadserege nevetséges erőfitogtatóvá és ellenségét nem találó dollármilliókat elnyelő felesleges gépezetté vált.

Az tesz engem optimistává, hogy az egyesülő Európa, talán a világ többi fejlettnek mondott országaival együtt - ha ugyan tragikus események hatására is - tanulva történelmünk tapasztalataiból, készen áll a változásokra. Remélem a változásokat erőszakmentesen képzeljük megvalósítani.

Pilisvörösvár, 2001. október 23.

Botzheim István

polgármester

Pilisvörösvár