Vörösvári
sorsok
Sorsunk egytölcséres homokórájában megállíthatatlanul
peregnek napjaink.
Életünknek ezt a felgyorsult sodrását már-már beletörődve fogadjuk el.
Csak a világot megrengető valódi, vagy áleseményekre figyelünk.
Eközben megengedjük, hogy a közvetlen közelünkben történő dolgokat
elhordják az időfolyam kapkodó, futó tajtékai.
Pedig a folyó is csak a lassú, kanyargós szakaszain hagyja ott a
homokkal kevert aranymorzsákat.
Vass Albert közismert sorai is arra figyelmeztetnek: „A kő marad..”
Senki se várjon valami mélyen szántó, világra szóló tragikus
elbeszélést.
Nagyon is egyszerű történetet tartottam feljegyzésre
méltónak. Olyan történetet, ami velünk, bármelyünkkel, akár a szomszédunkkal is
megtörténhetett volna.
Idestova ötvenhárom éve ismerem Vilmost, aki a barátom, és
akivel egy házban lakom. Abban a társasházban lakunk családjainkkal együtt,
amit másik két barátunkkal közösen építettünk harminchárom évvel ezelőtt.
Fiatal házasként költöztünk a frissen felépített lakásainkba, és ha ez fészek
volt, innen repültek gyerekeink saját életükbe.
A társasházi együttélés, a közösségbe való beilleszkedés, sok
beszélgetésre, kommunikációra adott lehetőséget, nem beszélve a garázs előtti
spontán sörözgetésekre, amit valamelyik fiú kezdett, majd a végén ott volt az
egész ház, asszonyostul pereputtyostól.
Mindezideig azt hittem ismerjük egymást, nem sok újat tudhatunk meg
magunkról.
Vilmos anyai részről sváb gyerek lenne. Mégis általános iskolai első,
vagy második osztályosként én már bányatelepi srácnak ismertem meg. Ez volt az
ismerkedés során az első szűrő: falusi, vagy bányatelepi. A falusiak svábok, a
bányatelepiek nem svábok voltak. Mi fiuk általában házunk környékén, utcánkhoz
közeli barátokat választottunk.
Ma már egyikünk sem emlékszik,
hogyan verődtünk egymás mellé. Ők hárman bányatelepiek, én falusi.
A bányatelep lakói munkáscsaládok voltak, akiket az első háború utáni
országcsonkolás vihara sodort a Pilis tövébe, a belga befektetők által feltárt
barnaszén kitermelésére megnyitott tárókba.
Gabi barátom apja a felvidékről, az Alacsony Tátra aljáról
Rózsahegyből, Laci barátom apja valahonnan Erdélyből vetődött a történelem
szele hátán hozzánk. Laci és Gabi édesanyja falusi volt. Az biztos, hogy
szüleim nem sokat törődtek azzal, hogy kivel barátkozom.
Volt fontosabb dolguk, a megélhetés, a kétlakiságból adódott rengeteg
munka. De hogy mennyire létezett a korábbi bányatelep- falú ellentét emléke,
azt nagymamám mondása bizonyítja, amikor bejelentettem barátaimmal építkezem:
„Csak arra vigyáz, hogy a Hősök terén túl ne legyen!”
Persze mindezt svábul.
Gyermekkorunkban csak azt tudtam Vilmosról, hogy nem a vele
és anyjával egy fedél alatt lakó férfi nevét viseli. Számunkra ennek nem volt
jelentősége, talán igazán fel sem fogtuk, hogy Vilmosnak mostohaapja van.
Laci apja 56-ban, a forradalom után nemsokkal, -talán az ott játszott
szerepe miatt- infarktusban meghalt.
Aztán néhány év után Lacinak lett falusi mostohaapja. Vilmosnak pedig kamaszkorára féltestvér húga született.
Közben éltük a kamaszok nekünk
feltétlenül boldog életét és azt is tudomásul vettük, hogy Lacinak és Vilmosnak
szeretetteljes, különleges, szoros kapcsolata van az édesanyjával, amit mi
másik ketten meg sem tudtunk közelíteni.
Irigyeltem őket ezért a különleges anyakapcsolatért, mert nem tudtam,
hogy tulajdonképpen a fájdalmas apahiány kompenzálásáról van szó.
Azért úgy, csak ők tudtak anyák napjára készülni.
Lassan eltelt a kamaszkorunk is, a forradalom után újra kötelező lett
az orosz nyelv, de lehetett németül is tanulni, aminek mi igazán nem örültünk,
mert mégiscsak többet kellett magolni.
Laci és Vili előbb lett önálló, havi fizetéssel rendelkező társunk.
Szakmunkás tanulóként nagy-vonalubban tudtak legénykedéseink során kezdeményezni,
fizetni a hétvégi presszózásaink, táncmulatságaink alkalmával.
Kettejük viszonya a mi négyes-fogatunkon belül bizalmasabb közelibb
volt.
Ha lehet ilyen, ez barátság volt barátokon belül is. Ez még azzal is
erősödött, hogy legénykedéseink elkerülhetetlen lépcsőfokán a szerelmi
praktikákba ugyanannál az idősebb asszonynál lettek beavatva.
Nem e történet kereteibe tartozik annak a leírása, hogyan értük meg
valamennyien a családalapítást, hogyan határoztuk el, terveztük el és
valósítottuk meg a társasház megépítését, és értük meg a nyugdíjaskort.
Öröm megélni, hogy megszabadulva
az egzisztenciateremtés,- fenntartás gondjaitól ismét egymás felé
fordulhattunk, több időnk marad egymásra is.
Egy nemrég esett garázsbeli pálinka kóstolgatás alkalmával tudtam meg
Vilmostól életének általam eddig nem ismert fájdalmas epizódját.
Vilmos, mielőtt az általános iskolában egy osztályba
kerültünk volna, falusi gyerekként nevelkedett sváb nagyapja nádfedeles,
szobakonyhás hámlott falú vályogházában a Fő úton.
Annak, hogy miért kényszerült a nagyszülők szükségébe az unoka, az a
magyarázata, hogy Vilmos anyja megesett lányként, férj és esküvő nélkül szülte
meg későbbi barátomat, és ottlétük tulajdonképpen bujdokolás volt.
A félárvaság, az apa teljes hiánya, Vilmosnak a mindennapok része,
fájdalmas, életre szóló tapasztalatokkal terhes bugyra lett.
Az apa fogalma védelmező, okos bölcs magafajta férfi helyett, valami
ismeretlen, szégyellni való bitangként körvonalazódott, és jelent meg a
felnőttek hangos, vagy suttogó beszélgetéseiben.
Vilmos érzékeny füllel figyelt minden felnőtt beszédre, ami az apjáról
szólt, mivel az apa azért hús-vér ember volt, és nevet is ő adott neki.
Lassan megtudta, hol lakik a vér szerinti apja és azt is, hogy
házasságban él más nővel, és hogy ott mostohatestvére is van.
Az idők során a keserű félárvaság gyorsan tűnő napjaiban sokat hallott
apjáról, és mint a szivacs válogatás nélkül lopva szívta magába ismereteit,
irányítás és magyarázat nélkül.
A háború után vagyunk az egyre erősödő szovjetrendszerben.
Gondolom a tényt, hogy Vilmos apja a háború alatt nyilas párttag volt,
a nagyszülők és lányuk suttogva beszélték meg, és Vilmosnak fogalma sem volt,
hogy miről beszélnek.
Mindenesetre ő újabb információval gyarapodott, amit megint nem tudott
a fogalomrendszerében. megfelelően elhelyezni.
Apja meg nem volt, akit megkérdezhetett volna.
Csoda-e, Vilmos szorongása, mikor néhány nap múlva, az osztályban a
gyerekeket apjuk foglalkozása felől kérdezték.
Félárva barátom növekvő izgalommal figyelte, hogy osztálytársai az
apjuk foglalkozását firtató kérdésre miként vágják rá, hogy:
-lakatos, -bányász, -műszerész.
Közben aggódva figyelte, hogy a névsorban lassan ő következik. Vilmos
fejében gyors film pergett az emlékeiről, de apja foglalkozása csak nem ugrott
be, hiszen gyakorlatilag nem volt apja.
Éppen ezt nem akarta elárulni!
Nagy igyekezetében hirtelen beugrott nagyszülei lehallgatott
beszélgetése, miszerint apja nyilas párttag volt.
A párttagság nem tűnt komoly
foglalkozásnak, úgy, hogy amint rá került a sor Vilmos barátom büszkén vágta
ki:
„ Apám foglalkozása nyilas.”
Az osztályfegyelem meg a közelülők hatalmas röhejébe fulladt.
Vélhetően jelen voltam, hiszen egy osztályba jártunk, de nem emlékszem
a jelenetre.
Bizonyára nem az évek okán, hanem mert az idős Kass tanító nénink
diszkréten elsimította a csak ő általa észlelt kínos jelenetet.
Most pálinkázás közben, a garázsban ácsorogva, Vilmos szemében így sok
évtized múltán is megéreztem a kis iskolás gyerek megalázottságát és azt, hogy
ő ott akkor mennyire egyedül volt az osztályban.
Mert nem csak az apja nem volt ott.
Szerencsére Vilmost ezek az események csak megedzették, mert további
életében az osztály legjobb focistája, második legjobb tornásza lett.
Élete kemény munkával telt és
nem véletlen, hogy amint erre lehetősége nyílott céget alapított, amit ma is
sikeresen vezet.
És hál’ Istennek édesanyja még mindig ott van neki.
2006. december 13-án, Luca napján