Tisztelt Jelenlévő Pilisvörösvári Polgárok!

Köszönöm, hogy eljöttek ünnepségünkre, melyen a 45 éve felrobbant forradalom és szabadságharc résztvevőire és hősi halottaira emlékezünk.

45 éve annak, amikor a világot bejárta a hír, hogy az alig egy évtizedes kommunista diktatúrában élő nemzetek közül kettő felkelt. Lengyelországban a poznani tüntetésekkel, Magyarországon a budapesti diákok felvonulásával megkezdődött meg a forradalom és az azt követő véres polgárháború.

Ezeket a felkeléseket nem szervezte senki, a forradalmak jellegzetességéből következően ez is békés tüntetésnek indult a diákok, a Petőfi-kör kezdeményezésére, amelyhez később Budapest népe is csatlakozott.

Ez a dátum azóta Magyarország nemzeti ünnepe, a világ számára az a szimbólum, hogy a nagy birodalmak és diktatúrák ostoba értelmetlenségük és fenntarthatatlanságuk miatt mindig felbomlanak, jelképeik a történelem szemétdombjára kerülnek. A diktatúrát ez alatt az alig két hét alatt nem sikerült megdönteni. Arra csak több mint három évtized múlva, 1989-ben került sor Európa-szerte szinte azonos időben.

Akik Európában ebben a munkában részt vettek - mint Magyarországon mi is jó néhányan -, a történelem részeseivé váltak.

Ezt az élményt; a szabadság izét, a birodalom romjainak eltakarításában való részvétel örömét csak azok tudják megérteni, és velük szolidaritást vállalni, akik maguk is bármikor elszenvedték a szabadság hiányát, a szabad gondolkodás és a személyes felelősségvállalás lehetőségének korlátjait.

Ekkor rombolták le Berlinben a fővárost kettéosztó falat, - amely azon túlmenően, hogy egy nemzet fővárosának kettéosztottságának szimbóluma és ezzel a két különböző rendszerű országban élő nemzet több mint negyven évig sajgó szimbóluma is volt, - jelképezte a kommunista diktatúra által rabságban tartott országok miatt létrejött feszültséget és ennek következtében kialakult hidegháborút.

Az 1989-es évhez kötődő rendszerváltoztatások fontos értékének tartom, hogy szinte minden országban erőszakmentesen és vér nélkül történtek meg.

Mi magyarok és Európának e folyamatban részt vett országai, felhőtlenül ünnepelhetnénk a magyar forradalom 45. és a rendszerváltoztatások és a berlini fal lerombolásának 12. évi évfordulóját.

Ünnepelhetünk-e vajon akkor, amikor szinte az évfordulóval egybeesve ismét falak omlanak? A Pentagon és a Kereskedelmi Világközpont, valamint a washingtoni Igazságügy-minisztérium falai.

Ezek a falak és épületek erőszakos cselekmények következtében, terrorista módszerekkel lettek lerombolva, sok ezer ártatlan ember vérének kioltása mellett. E leomlott falak és a sok ezer vértanú szintén történelmi mérföldkövet jelentenek életünkben.

Mint ahogy a berlini-fal lerombolása után, úgy e szomorú - a TV által élőben közvetített - események után sem olyan már a világ, mint azt megelőzően volt.

A berlini-fal leomlásához kötődő esemény tulajdonképpen a világ fejlődésének és az emberiség előrehaladásának folyamatából lemaradó és abból kiesett, ötven évig egyhelyben topogó, vagy tévirányba menő országok visszakapaszkodása volt a szabad világba. Míg a szabad világban a közjó megvalósításának igénye, az ehhez szükséges szolidaritás kifejlődése, és az államrendszert működtető szubszidiaritás megvalósulására törekedtek, addig a diktatúrákban az egypárti, diktatórikus, személyi- és csoportérdekek valósultak meg, a szolidaritást az erőszak pótolta, a szubszidiaritást pedig a mindenható, mindenütt jelenlévő állam fojtotta meg.

A diktatúra alól felszabadult nemzeteknek, a kommunizmus utópikus társadalmának sikertelensége és összeomlása után a tőkés társadalom - már generációk által elfelejtett - körülményeit kellett megteremteni. A kollektív állami tulajdon után a privatizációt megszervezni, és a magántulajdon szentségét elismerni és elismertetni, a tervgazdálkodás után a vállalkozói szellem elismerését és felszabadítását kellett megvalósítani, a diktatórikus és központilag szervezett és irányított államhatalmat, a parlamenti demokrácián alapuló önkormányzatisággal felváltani.

Mi - többek között a magyar nemzet is - 44 évig diktatúrát szenvedtünk el, majd az azt követő 12 évig átalakulással voltunk elfoglalva.

Eközben a második világháborúig egységesen létezett tőkés világrendszer, háború után is megmaradt részében a tőkés világ és a tőkés fejlődés eredeti kérdésére nemzeti szinten dolgoztak ki választ.

Ez a kérdés úgy fogalmazható meg: a fejlődés hajtóerejeként létező egyéni szabadság érinthetetlensége, a korlátlan vállalkozói szellem és terjeszkedése mellett, miképpen lehet védeni az elesettek, szegények érdekeit.

A kommunista fejlődésre kényszerített országok társadalmi rendszere egy utópisztikus, marxista választ kívánt erre a kérdésre adni és vélhetően azért omlott össze, mert éppen a fejlődés hajtóerejét, a szabad vállalkozást kívánta kikapcsolni. Bár kétségtelen, hogy - az individuum háttérbe helyezése a kollektivizmussal szemben, az egyenlősdi kialakításával - figyelemre méltó szociális eredményeket mutathatott fel, amely eredmények az említett okok miatt gazdaságilag voltak fenntarthatatlanok.

Amíg a kommunista országok hetven, illetve negyvennégy éven keresztül ezzel az utópiával voltak elfoglalva, a tőkés társadalmak eredeti problémája és kérdése – azaz az elesettek és szegények védelme – most már világméretekben, globálisan merült fel. Pont a tőkés világban megteremtett technikai fejlődés, a ma már létező tudásalapú és ezen belül informatikai társadalom tette lehetővé, hogy a fejlődő államoknak és azok polgárainak tudomásuk van a világ szegényeiről, az elmaradott országokról, az ottani éhínségekről, az egyes polgár tehetetlensége mellett létrejövő diktatúrákról, törzsi-, vallási háborúkról. A világméretű kérdésfeltevés most már globális válaszra vár.

Ahogy az egyes fejlettnek mondott országok határain belül, talán érvényesülnek a kereszténydemokrácia szociális alapelvei, tehát vélhetően az egész társadalom és a politikusok a közjó megvalósításán dolgoznak, és működnek a szolidaritás intézményesített formái, biztosítók, betegpénztárak, szociális és karitatív társadalmi szervezetek, az állam ezek működését a szubszidialitás elvének betartásával támogatja vagy korlátozza, addig világméretekben a szegénységből adódó feszültségek változatlanul léteznek. Ettől már nemcsak a világ szegényei szenvednek, hanem a fejlettnek mondott országok is, hiszen országhatáraikon belül kell szembesülniük a hozzájuk menekült tömegekkel.

Lelkiismeretük rajta, hogy most már tudniuk kell, ők fogyasztják el a világ erőforrásainak olyan hányadát, amelyre nem jogosultak, és ennek következtében szennyezik és vonják el a Föld erőforrásait a világ azon országai és polgárai elől, akik ezzel éppen szegénységük folytán nem rendelkeznek, de joguk mindenképpen fennáll!

Tehát az eredeti kérdés már nemcsak arról szól, hogy miképp lehet védeni az elesettek és szegények érdekeit, hanem - mint ahogy a legelfogultabb liberális is tudja, -hogy az ő szabadságának korlátja más ember szabadsága, úgy a világ fejlettnek mondott országaiban élő valamennyi polgárának is tudomásul kell vennie, hogy az ő fejlődésének korlátja bármelyik – a világon élő embertársának – fejlődési igénye. Tehát a világméretű igazságosság azt kívánja, hogy azokat a javakat, amelyeket már élvezek, vagy meg kívánok szerezni, azokat mennyiségben és minőségben mindenki számára is biztosítani kell, tudván, hogy a világ erőforrásai ismertek, megmérhetőek, számba vehetők és eloszthatók.

Ma már a világ - éppen a berlini-fal leomlása folytán - egységesen gondolkodhat egy az emberi szabadságon, a magántulajdon szentségén alapuló, egymással szolidáris és embertársának szabadságát és fejlődési igényét tiszteletben tartó globális társadalom kialakításán. Ezt elvileg már nem gátolja a kommunizmushoz hasonló, ideológiai különbségeken, utópista berendezkedéssel létező világrendszer. Természetesen diktatúrák, fundamentalista vallás-államocskák még léteznek, de a szembenálló nagy, hidegháborús ellenfelek megszűntek. A világ egypólusú lett! És míg a hidegháborúban egymással szemben álló világrendszerek egymással voltak elfoglalva, úgy tűnik, hogy a sikeresek, nevezzük a tőkés társadalmaknak, elfeledkeztek a globális nagy kérdésre adandó válasszal, a világ szegényeivel és az elmaradt országokkal való törődéssel, illetve az ezzel kapcsolatban felmerült kérdések megválaszolásával.

Szomorú szívvel emlékezem az utóbbi terrorista támadás áldozataira. Elfogadhatatlannak tartom, hogy sok ezer vértanú haljon meg terrorista támadások eredményeként. Vallom, hogy a változásokat - mint ahogy a kommunista diktatúra birodalmainak felszámolását - erőszakmentesen kell megoldani. Meg kell változnunk! Generálisan változtatni kell fogyasztási szokásainkon, társadalmi berendezkedésünkön. De ugyan akkor elkerülhetetlennek vélem e terrorista támadás üzenetének elemzését, még ha gonosz eszközökkel és általunk nem ismert szándékú akarattal lett is végrehajtva. Egyetértek Norman Mailer az Egyesült Államok egyik legnagyobb élő (78 éves) regényírójának véleményével, miszerint: “…nem értik meg, hogy saját nyereségorientált, pénzsóvár életformája nem minden ország számára vonzó…”, továbbá Susanna Sontag, a neves amerikai irónővel, “Hol marad a beismerés, hogy nem a “civilizáció” vagy a “szabadság”, a “szabad világ”, az “emberiesség” elleni “gyáva” támadásról van szó…”.

Ha elfogadjuk e kétségtelenül tekintélyes véleményformáló emberek megállapításait, akkor rögzíthetjük, hogy komolyan kell venni ezt az üzenetet, bármilyen erőszakos formában is érkezett. És ha komolyan gondoljuk a választ, akkor az erőszakra nem erőszakkal válaszolunk. Ha pedig nem erőszakkal válaszolunk, úgy csak egyet válaszolhatunk, hogy beismerjük a mulasztásunkat a világgal szemben, és megígérjük, hogy megváltozunk. Mint ahogy beismerés nélkül is már érzékelhetjük a változásokat. A leggazdaságtalanabb energiafaló utazási forma a repülőgép-ipar már válságba került rövid néhány héten belül, a világ legerősebb hadserege nevetséges erőfitogtatóvá és ellenségét nem találó dollármilliókat elnyelő felesleges gépezetté vált.

Micsoda változást jelent az, hogy az orosz elnök a német parlamentben, németül elmondott beszédében ismeri be, hogy valamennyien hibáztunk, és az együttműködésnek egy módja van, hogy bízunk egymásban.

Nemzeti ünnepünkre gondolva ez tesz engem optimistává, hogy az egyesülő Európa, talán a világ többi fejlettnek mondott országaival együtt - ha ugyan tragikus események hatására is - tanulva történelmünk tapasztalataiból, készen állunk a változásokra és remélem a változásokat erőszakmentesen képzeli megvalósítani.

Legyen így és kívánom, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc következő születésnapján ebben a folyamatban a világ nemzetei velünk egyetértsenek.

Pilisvörösvár, 2001. október 23.