BOTZHEIM ISTVÁN

A VÖRÖSVÁRI VÁRAK KERESÉSÉNEK TÖRTÉNETE

(legenda helyett megtekinthető helyszínek)

Indíttatás

Ha hinnék a véletlenben, annak tulajdonítanám azt, hogy két évvel ezelőtt elkezdtem családnevem eredete után érdeklődni. A véletlenekben nem hiszek, tehát Teremtőmnek köszönöm meg, hogy elindított azon az úton melynek már csak elerőtlenedésem vet véget, s amely szeretett szülőföldem történelme egy szeletének részletes kutatásához vezetett.

A családfakutatás azután hamarosan az itteni szülőföld, az ősök élete megismerésének igényéhez vezetett. Végső soron az ő megérkezésük előtti állapotok felderítéséhez.

Okleveleim szerint gépészmérnök, ill. gazdasági mérnök létemre, és mint szolgálaton kívüli polgármester -laikusként tévedtem e területre.

Eredményeimet e dolgozatban kívánom az érdeklődőknek továbbadni.

Munkámhoz példát és alapvető forrást Fogarasy Miska bácsi: „Pilisvörösvár története és néprajza” c. könyve jelentette. Még több információt kaptam az „Ami a monográfiából kimaradt” című, szintén általa összeállított dokumentum gyűjteményből.

Itt köszönöm meg Neki, hogy utóbbi munkáját dedikálva személyesen adta át nekem, ezzel potenciálisan megteremtve kutatásaim kezdetéhez szükséges anyagok kényelmes, egy helyben lehetséges elérését.

Monográfiája bevezetőjének utolsó mondatához kapcsolódom:

„Munkámhoz kevés segítséget kaptam, ezért nem sikerült úgy ahogy szerettem volna. Örülnék, ha valaki ezt a munkát folytatná és tökéletesebbé tenné.”

Arra vállalkoztam, hogy munkájának kicsi szeletét a részletes kutatás nagyítója alá helyezve, munkámat Miska bácsihoz hasonlóan a Vörösvári Polgárok számára hozzáférhetővé teszem.

Hogy tökéletessé mikor lesz egy munka a történelemkutatás területén (amely tele van hipotézisekkel, és szubjektív szemlélettel) nehezen tudnám megmondani.

Azt vállalom, hogy a tények -különösen a terepen való kutatásaim- előrébb viszik ismereteinket.

Az abból való vélemény kialakítását az idő és mások véleménye hozza meg.

Bevezetés

Címképünkre tekintve a külső szemlélő legfeljebb egy szép völgyet lát alkonyi fényben. Számomra, aki itt születtem, itt nőttem fel -és élek idestova hatvan éve- a szülőföldet jelenti.

A kezdetektől tudva, hogy e tájon később jött vendég vagyok - kissebségemet nem mindig önként megismert tényként megélve- még inkább szeretem e tájat, hiszen kisebbségi mivoltomat az itt élő rokonaim nemzettársaimhoz kötődve e völgyben élem meg. E tájon túltekintve magyar hazámat tekintem otthonomnak.

Hogy milyen szűkebb szülőföldem történelme, hogy honnan származunk, arról mai fejjel nézve botrányosan kevés ismerettel rendelkezünk sajátos Kelet-Európai, megalázott történelmünk okaként.

Irigyelve nézem azt a néhány dokumentumfilmet például a Sváb országi paraszttanyákról, amelyek négy évszázada egy család tulajdonában vannak. Kezükben vannak a családi dokumentumok telekkönyvi rajzok, a családi irattárban. Kollektív családi tudatuk őrzi a család a birtok történetét az összes, évszázadok alatt összegyűjtött tapasztalatot, a fennmaradáshoz szükséges tudást, a klán öntudatát erősítő egyéni sikert és kudarcot -szép, nemzedékről nemzedékre átörökített - legendák és történetek formájában.

Mi köt minket, Vörösvári őslakosokat az elődeinkhez? Mi van a kezünkben, mire tudunk emlékezni?

Akár génjeinkben is!

Ha politikusi énem néha végiggondolja azt a rombolás halmazt, amit az ostobaságban elvesztegetett néhány évtized okozott, akkor leginkább a megszakasztott emberi viszonyok bizonyulnak a legtragikusabbaknak.

Egy átlag őslakos Vörösvárott legfeljebb a nagyszülőkig visszamenő vagyonjogi iratokkal, a nagyszülők, ritkán az ükök fényképeivel rendelkeznek. Ez az időtávlat legfeljebb három emberöltő, azaz 75 év.

Már senki sem az elsőként érkezett telepes birtokán lakik, családjáról eredeti fellelhető dokumentuma a családban legfeljebb 150 éves.

A következő visszamenőleg fellelhető dokumentum az 1696-os névsor, majd Mária Terézia Urbáriuma 1770. március 20-tól való, ahol az akkor létezett valamennyi telkes jobbágy Vörösvári férfi családostul megemlítődik, Pedig közel 300 éve élünk e tájon. Az eredettudat legsúlyosabb sérülése, hogy az egyes családok, de az egész telepes társadalom elfelejtette azt, hogy pontosan honnan jött. Ezt már csak erre szakosodott, érdeklődő kutatók tudták felderíteni.

Homályos eredetkötődés legfeljebb a nyelvhez kapcsolódik, azonban ezzel az identitással akár Namíbiából is jöhettünk volna, hiszen ott is németül beszélnek.

Hipotézis

Jelen dolgozatomban helyszíni terepkutatásaim, szakirodalmi tanulmányaim alapján szeretném megosztani az olvasóval a Vörösvár település általam vélt kialakulási folyamatát és etimológiáját, ami eltér a jelenleg elterjedt történettől.

A Vörösvár néveredetére azért bátorkodom az általam kidolgozott hipotézist felállítani, mert a terepmunkák mintegy mellékesen a két Vörösvári vár felfedezését is eredményezték.

Hipotézisem a következő:

Vörösvár nevű település a Németországból jött telepesek (colonusok) által alapított falun kívül nem volt.

Honnan ered akkor a Vörösvár település név?

A település nevét a Németországból jött telepesek az itt talált várak neve után választották.

Vörösvár neve először a honfoglalás kori vár elnevezéseként jelent meg, amely elnevezés valóban beszélő név volt, mert az a vár a Vörös hegynek nevezett vonulat egyik

kb. 300 m-es dombján állott, s néhány köve mai is a helyszínen megtekinthető.

Nevét valószínűleg nem a vár köveinek színéről, hanem az alatta lévő Vörös- hegyről (vörös színű hegy) nevezték el.

Vörös hegyen álló vár – Vörösvár

Ez az állítás,:

”A határ nyugati részén lévő Vörös hegyen állt a honfoglalás kori időkben a vár, ahonnét a község a mai nevét vette, de ennek ma már semmi nyoma sincs.

A középkorban a helyiség határában feküdt Kendefalú, amely a Kende családtól a budai káptalan birtokába került, ez 1248-ban eladta és 1368-ban az óbudai apácák tulajdonába ment át. Akkori neve Vörösvár volt.” csak Sulyok János áll. elemi iskolai tanító 1938-ban írt „ Pilisvörösvár monográfiájá”-ból olvasható, amelynek irodalmi alátámasztását részben sikerült igazolnom, mert szerzője nem közölt forrásmegjelölést. A megtalált a forrás: „Borovszky Samu: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye községei c. munkája, ahol az idézet jelentős része fellelhető, sőt a hibás idézet történelmi értelmezési zavart is okoz.

Sulyok János kijelentése, (ami idézet Borovszky művéből) „Akkori neve Vörösvár volt.” rosszul lett kimásolva, helyesen: „a helység előbbi neve Vörösvár volt”. Ami lényeges különbség, mivel Sulyok műve eredeti szövegkörnyezetéből úgy érthető, hogy 1368-ban volt a neve Vörösvár.

A titokzatos rejtély, hogy ”A határ nyugati részén lévő Vöröshegyen állt a honfoglalás kori időkben a vár, ahonnét a község a mai nevét vette,” kijelentés honnan származik; még mindig nincs kiderítve.

Az Árpádkori és középkori, eddig általam elért oklevelek nem említik a Pilis környéki Vörösvárt, bár az akkor ismert országhatárokon belül legalább három Vörösvár említődik. A Parádfürdői, egy Nyitra megyében, és egy Vas megyében.

A Vas megyei Vörösvárnak a későbbiekben bizonyításként fontos szerepe lesz.

Sulyok János állítását mégis elfogadom, egyrészt mert a tanulmány Vörösvár életéről, történelméről olyan elevenséggel és tényszerűen ír, amit csak egy Vörösvárt és történetét jól ismerő személy tehette, másrészt a legfontosabb bizonyíték, hogy állításával ellentétben „ennek ma már semmi nyoma sincs” a megjelölt helyen kétséget kizáróan építménynek van nyoma és megtekinthető.

Ez a vár az Árpád - kort követő közel fél évezred során jelentőségét vesztette elhagyottá, végső soron romhalmazzá vált miközben más környékbeli várak gazdára találtak, pl. Solymár várát az 1526-os Lázár térkép már tartalmazza. Más kérdés mit kell érteni a legkorábbi térképeken, a környékünkön jelölt Zantó településen.

A keresztény Vörösvár romjai azonban vélhetően túléltek közel 700 évet, mert a Németországból érkező telepesek – őseink- még ennek a várnak a köveit használták és hordták el, úgy hogy mára csak az a néhány kőből álló falmaradvány található az általam Várhegynek nevezett, lóval és kocsival is megközelíthető kiemelkedésen.

Ezeket a romokat találták itt az oszmánhódítók, akik szándékukat tekintve végvári rendszert kívántak kiépíteni birodalmuk északi, - Európai beékelődésük mentén. Ennek az éknek legészakiabb pontjától indulva, amely az Ipoly környékén Drégely és Fülek volt, és az északnyugati védvonal Esztergom , Tata , Kanizsa vonalon, Buda és Esztergom között Vörösvár vára (palánka) lett az egyik végvár nyugat felé.

A jelenleg Vörösvári völgynek nevezett földrajzi egység ekkor még létező és élő településrendszert mutatott fel a római útra szerveződre.

Állításomat a mellékelt, a Magyarország régészeti topográfiája c. munkából részenként kimásolt, és a teljes völgyre vonatkozó egyesítés után, mellékelten bemutatott térképpel bizonyítom.

Jól látszik a római útnak, mint szervező erejű infrastruktúrának a szerepe.

A római kort követő időszakok telepesei, különösen a keresztény középkor vélhetően magyar népessége az út mentén telepedett le, hiszen a közlekedés ezen az úton biztosított volt. Csak zárójelben jegyzem meg, - a bennem bujkáló mérnök indítatására - , hogy ha nem létezett volna a római út akkor is annak a nyomvonalán jöttek volna létre a lehetséges utak, mert a rómaiak zseniális mérnöki ismereteikre alapozva ebben a völgyben már akkor is az optimális áthaladó nyomvonalat találták meg. A 10-es út elkerülő nyomvonala is csak ezt találta meg

De nézzük a középkori pillanatfelvételt.

A római út Aquincum felöl völgyünkbe belépve az Ürge malom környékén teremtett lehetőséget letelepedésre a jelenlegi lőtér platójának déli részén. Ez a település volt a híres Kande, vagy Kende falú, amelynek létéről az 1299. és 1355. évi határjárás ma is létező objektumai adnak támpontokat, úgy, mint Kevélyhegy, Jenő, (Borosjenő) stb.

Ebből a határjárásból tudjuk, hogy ez Kande falú többek között határos volt a tőle északkeletre a Kis Kevélytől nyugatra fekvő jelenleg Kerekes hegynek nevezett alakulat tövében a Macska barlang völgyéből induló, akkor Födémes patakjának nevezett patak partján megtelepült faluval, amit szintén Fedémesnek hívtak.

A Macska barlang völgyének déli határoló dombvonulatán találták meg Boron település templomát és temetőjét.

A jelenlegi birkás tanya, (Botzheim-kereszt) objektumokkal szemben, a dombtetőn húzódó római úttól északkeletre római település nyoma található.

Innen legfeljebb 1000 m-re újabb templommal rendelkező falu virult, amit a régészek a középkori Garancs faluval azonosítanak.

A határjárások oklevelei szerint a mai Határréti pataktól valahol délre lehetett a Királyszántó (Kisszántó) település, amelynek pontos helyét erős bizonyító erejű régészeti lelet (pl. templomrom) hiányában és a nagy távolság miatt csak feltételesen helyezném a mai Vörösvár helyére.

A fentiek közül a hódoltságot megelőző térképeken egy titokzatos Zantou települést jelölnek a térképek Buda, Óbuda, és Solymár szomszédságában.

Ha elfogadjuk a „Pest-megye műemlékei” kétkötetes munkának állítását, hogy a völgyünkben húzódó római útnak volt egy leágazása Zsámbék felé Piliscsabán át, és ha feltételezzük, hogy ez a leágazás a jelenlegi Szántói útról indult, akkor az útelágazás szervező erejének eredménye a Kerék - tanya környékén lévő szintén középkori település Kürt falú és a Szabadság liget patakoldali római tábor nyoma is.

Az eddig leírtakból tehát azt állíthatjuk, hogy a hódító oszmánok virágzó lakott kis falvakat találhattak, azonban egy települést sem hívtak Vörösvárnak.

Az oszmán város helyének kijelölésekor vélhetően még nem tudták, hogy a végeredmény agyaggal vörösre tapasztott palánk lesz, ezért feltételezhetően az itt élőktől arról érdeklődtek, hogy hívják a számukra esetleg katonai erődítményként szóba jöhető Árpád-kori várat, amelynek romjai a völgy minden pontjáról jól látszottak. Volt, aki elmondhatta:

Vörösvár mellett vannak.

Tehát akkor mit építenek? Vörösvár palánkját. „Kizil hisszar palankaszi” törökül. Ha egy Vörösvárt (vörös színű várat) akartak volna építeni „Kizil palankaszi”-nak hívták volna.

Ebből arra következtetek, hogy a hely megjelölésére kész fogalmat, nevet vettek át,:

ez pedig a Vörösvár volt.

Állításomat közvetett bizonyítékkal is alá tudom támasztani.

A hódoltság általunk ismert berendezkedése, -az Ipoly vidékéig felnyúló ék- nem volt stabil határokkal rendelkező, folyamatosan török megszállású országrész.

Megmaradását a porta hadjáratokkal biztosította. Ezeket a hadjáratokat a legkülönbözőbb irányokba 1521, 1526, 1529, 1532, 1541, 1543, 1550, 1551, 1552, 1554, 1555, 1556, években folytatták.

Hozzáférve e hadjáratok naplóihoz, izgalommal fedeztem fel a már idézett, -középkori oklevelekben is említett Vas-megyei-Vörösvárt.

Ibrahim pasa 1529. április 19-én indult el Isztambulból. Májusban már Gyula várát foglalja el Brandenburgi György várvédőtől.

Szeptember 19-én Komáromban, 24-én Pozsonyban tarolnak.

Innen részletesen idézem a naplót:

„09. 25.

BRUCK AN DER LEITHA: Török szövegekben Buruk. Magyaroknál Pruk. A Szultáni Fethnámé szerint az itt lévő vár is a határon volt.

„Erősségéről és szilárdságáról híres” vár volt, megközelítése igen nehéz. Hidakon, de egyszersmind vízen is át kellett kelni az ostromhoz. A vár védői inkább megadták magukat, mint hogy harcot kezdtek volna. A kulcsokat a szultán táborába vitték. Elfoglaltatott.

Éjjel eső esett.

09. 26.

kizil-hiszár(?) (Borostyánkő azaz Bernstein vára(?)): „Magas bástyái az egekig érnek.” A vár hasonló körülmények között, mint Bruck an der leitha török kézre került. A török szavak jelentése: Vörös-vár. Valószínűleg Borostyánkő (Bernstein) vára lehet ez bár távolabb volt a sereg vonulási útvonalától,…”

Tehát a török olyan várhoz érkezett, amely számára hasznosítható bevehető erődítmény, amit csak használt, de nem ő építette. Ezért csak egyszerűen lefordítja az ősi magyar nevet:

Vörösvár = Kizil hisszár.

A másik erre utaló bizonyíték Hegyi Klára „A HÓDOLSÁG VILÁGA -Török hadak a magyarországi hadszintéren” c.tanulmánya. Ebben olvasható:

„A határvédelem a meghódított várakon alapult. Olyan helyeken, ahol a láncolaton hosszabb üres szakasz tátongott, vagy ahol gyenge, elavult vár állt, a törökök újakat építettek (ezeket a mindig várnak titulált meghódítottakkal szemben palánknak vagy párkánynak nevezték).” (kiemelés tőlem)

Ebből az következik, hogy ha törökök vörös színű várat építettek és azt a színéről kívánták elnevezni, -mint ahogy az eddig élő legenda tartja- és következetesek voltak a névadásban akkor azt törökül „kizil palankaszi”-nak kellett volna nevezni, azaz magyarul „Vörös palánk-nak”.

Mint ahogy Evlia Cselebi által meglátogatott erődítmények neve is igazodik a törökök névadási szokásaihoz, azaz, hogy meglévő helyek nevét átvették.

Így például: Pentele palánka (Penteli palánkaszi); Földvár vára; Baranyavár palánkja és még sok más.

Azt gondolom, senkinek sem jut eszébe a mai Dunaföldvár történetét azzal kezdeni, hogy jöttek a törökök és földböl építették a várukat és ezért elnevezték Földvárnak. A Dunaföldváriak hittek Cselebinek aki ugyanúgy, mint Vörösvár esetében, itt is leírja: „Lajos király építette”.

Vörösvárról Cselebi mint már idéztem, ezt írja: „Az oszmánoktól való félelemből a régit (a régi várat) a hegyek közé építették.” (mármint a keresztények)

Ezzel igazolható, hogy a Vörösvári völgyben talált, számukra nem hasznosítható Vörösvár helyett általuk épített palánkvárat a meglévő után, -annak nevét átvéve-

Vörösvár palánkának = Kizil hisszár palankaszi-nak

nevezik el.

Így hagyományozódott szerintem a Vörösvár név a honfoglalás kori vártól az oszmán palánkvárra anélkül, hogy közben eltelt közel 600 év alatt a környéken Vörösvár nevű település létezett volna.

Természetesen az oszmán Vörösvár vélhetően a maga korában és ahhoz mérten valódi város volt, mint azt később

BURGU ÖZGUVEN: „A Duna menti oszmán-török palánkvárak jellegzetességei” c. tanulmányából idézve megismerhetünk. Mint ahogy ezt egy kísérleti regényrészletben igyekszem bemutatni- ezt és csak ezt a várost és erődítményt, valamint a keresztény vár romját találhatták itt őseink, közel 150 év elmúltával. A római út mentén már nem voltak falvak, az oszmánok pusztító, rabló, primitív kultúrája mindent tönkretett.

A Németország legkülönbözőbb részeiből érkező telepesek, bizonyára nyomát találták a felégetés ellenére, a kb. 6 hektáros külvárosnak, amely egyszerű gerendasorral volt lekerítve.

Bármilyen módon is, volt leégetve látniuk kellett a kb. 100x100 m-es szabálytalan négyszög alaprajzú palánkvár romjait, e város nyugati szögletében, közvetlen a várárok mellé telepítve, sarkain a közel húsz méter átmérőjű, négy méter falvastagságú és közel hat méter magasságú falakkal.

Magasságát a kor szabályi szerint a lovon ülő harcos feje fölé nyújtott karjában tartott kard magasságát, jóval meghaladó méret határozta meg.

Ezek a falak valóban vörösek voltak!

De nem a tapasztására használt agyag vöröse miatt, hanem a fonatok mögött lévő földsánc kiégése megpörkölődése miatt.

A magyar régésztársadalmat jó néhány évig foglalkoztatta a „vörös sánc” elmélet és vita.

Bóna István „Az Árpádok korai várairól” (Debrecen, 1995) című könyvében írja: „Az első megkutatott sáncok legfeltűnőbb tulajdonsága ugyanis az volt, hogy hatalmas tűzben téglavörösre átégtek. …Minden gondolkodó ember számára nyilvánvaló, hogy egy fatörzsekből épült vár előbb-utóbb – véletlenül, vagy ellenséges támadás következtében – leég, s az óriási tűz átégeti a kazettákba behordott földet. Alkalmi várkutatók.. túltöprengték ezt az egyszerű magyarázatot: „vörös sánc technikát” láttak benne….

A ” vörös sánc vita” nem tartozik régészetünk kiemelkedő teljesítményei közé, bár hála Józsa Bélának, megszületett az egyetlen elfogadható végeredmény is: „vörös sánc” nem létezik, csak kiégett földsánc”

E véleményre alapozva állítom én is – miután török szemtanúk közül egy se állította, hogy váruk vörös lett volna,-

az oszmán Vörösvárt utólag, leégett állapotában látták vörösnek, s miután előtte 150 évvel is Vörösvárnak hívták, névadója a keresztény honfoglalás-kori vár volt.

Egy forrás, - Marlok István apátplébános - aki nem engedte meg magának a „agyaggal vörösre mázolt messzire csillogva világító palánkvár” legendáját, -levéltári forrást idéz:

”Pro securitate comeatus inter Budam et Strigonium, Palanka forma statíva a Törökök ottan építvén, minthogy falai vörössek voltanak onnand Vörös várnak neveztetett légyen.”Ez az idézet az OLP 198 Eszterházy család tatai levéltárából való.

Eszterházy János galántai gróf 1727-től lett Vörösvár földesura, Franz Joseph Krapf (1695) , a pesti dominikánus szerzetesek (1715) és gróf Csáky László (1649) birtokosok után negyedikként.

Akár személyesen, akár közvetett szemtanútól íródott a levéltári feljegyzése Vörösvárról, -amit látott, az feltételezhetően csak a már leégett vár vöröse lehetett.

Szerintem Ádám ősömnek ez a szín természetes lehetett, mert akkoriban sok romot láthattak a szemtanuk és e miatt ezek egyike sem volt „Vörösvár”

Ezért a „Werischwar” név amit őseink is átvettek anélkül hogy „Rotburgra” fordították volna, a 700 évvel ezelőtt már itt volt keresztény, - és őseink által is széthordott és jó célra (talán templomépítésre) felhasznált - Vörösvárra vezethető vissza.

Eddig a hipotézis.

Ha ez a feltételezés a munkám eredményeként felfedezett várakkal, és a régészek, által kiásott tárgyakkal igazolható, akkor Vörösvár eddig ismert történetének e kis szeletkéjét át kell írni.

De például át kell gondolni azt is, hogy mi Vörösváriak mire legyünk büszkék, a közel 1000 évre visszanyúló keresztény építményre és eredetre, vagy egy pusztító kultúra 450 éves porladó emlékére.

Ez vonatkozik a tanácsrendszer utolsó intézkedéseként kapkodva összetákolt Vörösvári címerre is, melynek valóban beszélő ásító vörös kapuja egy hamis legendán alapszik.

Nem hitelesebb-e a kényszerből meghirdetett címerpályázatra beadott, más - még akkor nem történelmi tényekre-, csak megérzésre apelláló változat, amely az Őrhegyet, mint motívumot tartalmazza, sok más mellett.

Ilyen címerváltozat látható például Fogarasy Miska bácsi: „Pilisvörösvár történelme és néprajza” c. könyvének elején.

Ez a hipotézis, izgalmas szellemi kaland számomra akkor is ha annak egyes részbizonyítási pontjai éppen megtorpannak, vagy nem elvárásaimnak megfelelően alakulnak.

Ezt a csalódással vegyes megnyugvást éltem át, mikor Dr. Nováki Gyula, tapasztalt és nagytekintélyű régész tekintette meg a helyszíneket. Egy délelőtt lebonyolított kirándulás során mindkét helyen azt állította, hogy a felszíni jelek alapján nem tud vár helyére következtetni, ásni kellene, a felszíni képződményeket át kellene vágni egy kutatóárokkal.

Számomra ez az élmény a további szívós munkára kutatásra való felszólítást jelenti, Dr. Nováki karácsonyi jókívánságai szerint: „Kellemes és szép élmény volt a múltkori pilisvörösvári terepbejárásunk. Sajnálom, hogy az egykor valóban létezett váraknak nem sikerült biztos nyomát találni, de ami késik, nem múlik. További jó eredményeket kívánva a környék történelmével kapcsolatban,

Barátsággal üdvözli

Nováki Gyula”

Megérkezés

Hirtelen csend támadt. A szuszogó, csörgő, zötykölődő erdei karaván megtorpant.

Ádám, az élen haladó fiatalember visszahőköléssel összekapcsolt, meglepett kiáltására a többiek is megálltak. A ritkás fák közötti, napsugarakkal ferdén átszőtt erdei környezet kitágult. Mint varázsütésre halkult el a lószerszámok csörgése, az állatok prüszkölése.

Izmos, gőzölgő tomporuk feszülése enyhült, szúrós ló szaguk megült miközben elhalkultak az asszonyok, emberek lihegéssel keveredő szófoszlányai.

-„Gukk’ mall!”- kiáltott a csontos arcú mokány, barna húszas éveiben járó fiatalember, a feltáruló völgyre mutatva. Levetett, háromszögletű kalapja izzadt peremét törölgetve, hátrahajtott fejével rázta helyre varkocsba font fürtjeit. Combközépig érő magasan gombolt karcsúsított kék posztókabátja kigombolva lengte körül sovány combjaira feszülő térdnadrágját.

A colonusok kis csoportja a lombokon átszűrődő ferdén beeső napsugarakkal szembehunyorogva, kereste egymás tekintetét, és a megtorpanás okát.

A szekereken ülők gyerekek, idősebb asszonyok is lekászálódtak és Ádám körül, családok szerint csoportosulva, megigézve bámulták az előttük feltáruló völgyet.

„Wir sind angekommen!”- megérkeztünk, suttogták, mormolták maguknak, majd egyre hangosabban egymásnak is.

Az Oswaldok családfője Melchior az ifjú Botzheimhez lépett:

-„Siehst Ádám, es hatt’sich gelohnt!”

- Érdemes volt.

Szeme fátyolos volt, mint ahogy valamennyiők torkát is szorította a rendkívüli látvány, a megérkezés, a megnyugvás élménye.

A mögöttük lenyugvó nap sugarai éles, fénylő színekben fürdették a smaragdzöld völgyet. Az elvadult erdőket, a művelés nyomai nélkül burjánzó legelőket, a valamikori szőlőskerteket, a patakvölgyekből felszálló kékes pára vonta be.

Elsaß-i szülőföldjükre a Rajna mentén lévő kis völgyekre, emlékeztette a telepeseket a Vörösvári völgy.

Valóban olyan volt, mint amilyennek Csáky földesúr intézője leírta, aki még Táton, a Duna partján átadta nekik a letelepedési szerződést.

Feledve a hetek óta tartó utat, a Dunán tákolt tutajon átélt szorongást, fedél nélküli éjszakákat, a megérkezés ujjongásával és a biztonság megnyugvásával fedezték fel a völgy névadóit,:

- a várak romjait.”

Ez a néhány sor lehetne a bevezetése annak az írásműnek, amely csak szerzőjének művészi tehetsége hiányában nem lesz regénynek nevezhető.

Témájának valóságtartalma szerint sokszorosan az. A valóságtartalmat a plébánia anyakönyveiből merítettem, családom eredetének kutatása közben. És természetesen

a közben párhuzamosan átolvasott kapcsolódó irodalomból. Családom, és vele együtt a többi colonus család sorsa regénybeillő. A szülőföldtől való elszakadás, a letelepedés, otthonteremtés a háborúk, forradalmak, betegségek, megélése, szabad emberként a földesúrral való együttélés, a fejlődés folyamata társadalmukban, környezetben, -mind-mind regénybe illő sors, amit meg kell írni.

Itt most legyen annyi elég, hogy ebben a völgyben valamennyi Botzheim -aki nem is tartja, rokonnak magát- tudjon

róla, hogy egy őstelepestől származik, a bevezetőben említett Ádámtól, aki 1737 május 11-én, egyelőre ismeretlen helyről Vörösvárra érkezvén 24 évesen jelentkezett plébánosánál, hogy Spanberger Margarettával való házassági szándékát bejelentse és azt Isten és ember előtt végbe vigye.

A Botzheimek eredete

A Botzheim egy Felső és Középrajnai nemesi család neve. A von Botzheimek a törzs helye az Elsaβ-i Bootzheim település Schlettstadt mellett. A nemzetség okleveles említése először Craft von Bozheim-el 1309-ben. Ő 1335-ben halt meg mint Bázel dómjának dómura. A nemzetség ősatyja Johannes dictus de Bozheim, aki Schlettstadt város regimentjében lépett fel, és 1338 óta elnöke volt a tizek városszövetségének és IV. Károly császár Schlettstadt birodalmi bírójánaknak nevezte ki.

Az elkövetkező évszázadokban a nemzetség Ortenau grófságban terjedt el és később Strassburg Hagenau, és Frankfurt am Main városregimentjeiben tünnek fel.

Erről tanuskodik egy rézkarc 1658 április 21-éből. Az ábrázolt esemény: "A legfényességesebb Herceg és Úr,a szentséges Római Birodalom Rajnai grófja, Birodalmi Értzkincstárnok, és a Rajnai tartomány, Svábország, és Frankia, valamint Bajorország választófejedelme és Vikáriusa, Bajorország hercege etc. Károly Lajos bevonulása a Frankfurt városában tartandó választásra." ( http://botzheimistvan.freeblog.hu/archives/2007/04/ )A rézkarc mellékletében leírt bevonulás résztvevői között találjuk az említett főurakat:

21. Ludwig Casimir von Bernstein / Johann Friedrich von Hausen / Christian von Botzheim / in blaw mit Gold vnd Silber gebrembter Liberey.

Szóval többek között Krisztián von Botzheim kék arannyal és ezüsttel szegett zászlóval, és: 27. Johann Nicolaus von Helmstatt / Fauth zu Landeck. Johann Wolffgang von Botzheim / Fauth zu Altenstatt. Abraham Wolffgang von Bohn / Ambtman zu Lindenfelß. Henrich Clignet / Rath vnd Director zu Mannheim.

Itt is van egy! Johann Wolffgang von Botzheim / Altenstatt küldötte.

És még nics vége!

35. Jacob Eppe von Rackendorff. Johann Casimir von Botzheim / Vorschneider. Elöljáró

Friedrich Reinhard von Bernstein.

37. Carl Melchior Grodnitz von Grodnau / Vicariats-Rath. Georg Sigmund von Botzheim / Vicariats: Regierungs: vnd Hoff-Gerichtsrath / auch Haushoffmeister. (kormányvkáriátus, udvari -bírói tanácsos, és házi udvarmester) Johan Friedrich Paul von Rammingen / Vicariats: Regierungs: vnd Hof-Gerichts^[4]-Rath.

38. Estienne Polier, Cammer Juncker. Gottfried Christian von Botzheim / Cammer-Juncker.
Friedrich Blarer von Geiersperg / Cammer-Juncker.

A 18. század elején a nemzetség egy ágát Kele-Poroszországban és a Karéliában Észtországban kaptak hűbéri birtokokat. Utólsó leágazásként létezett egy Pfalz-Bajor vonal, több mint kétszáz évig állt Kurpfälz-i udvari- és Verwaltungsdiensten szolgálatban.

Die Herren von Botzheim a 16. század óta a felső- és közép Rajna-i birodalmi lovagok (Reichsritterschaft) közé tartoztak. A 18. században a nemzetség családjai tagja lett, a Rajna-i Lovagkörnek az Felsőrajna-i Lovagkantonban, a Frank Lovagkörnek a Odenwald-i Lovagkantonban, és a Swáb Lovagkörnek, a Neckar- Fekete erdei Lovagkantonban.

A nemesi cím ebben a családban csak az elsőszülöttek ágán hagyományozódott tovább.

A „von Botzheim” címer:

A címer eredetéhez ismerni kell azt a települést amelynek ez a nemzetség a hűbérura. A ma Franciaországhoz tartozó Bootzheim falú a Rajna-i sikon található a Rajna balpartján Strassburgtól kb 40km-re délre.

http://fr.wikipedia.org/wiki/Bootzheim

a község címere:

A törzscímer feketében mutatja a három sarkantyúkerékkel (csillag ) berakott Jobbferdegerendát (Das Stammwappen zeigt in Schwarz einen mit drei Spornrädchen (Sternen) belegten goldenen Schrägrechtsbalken)

1352 óta fekete alapon arany keresztet mutat ferde pajzsban. A sisakon egy ezüst kopó figyel, két arany bivalyszarv között.

Az alábbi változatokat találtam:

http://de.wikipedia.org/wiki/Botzheim

Eingescannt aus: Horst Appuhn (Hrsg.), Johann Siebmachers Wappenbuch. Die bibliophilen Taschenbücher 538, 2. verb. Aufl , Dortmund 1989 Elsässer Blatt 95 Date 1605

A „Geneologisches Handbuch des Adels” azaz „A nemesség geneologiai kézikönyve” tanúsága szerint- amely a Nemesek Lexikonjáénak II. kötetének 1974-es kiadása- a Botzheim nemzetség nemesi ága kihalt.

Vélhetően női ágon létezik még az 1940-ben született Sybille Erika von Botzheim, az 1942-ben született Sabine Edith von Botzheim és az 1945-ben született Susanna Elisabeth von Botzheim. A német telefonkönyben két „mezitlábas” Botzheimre bukkantam.

Ez a bejegyzés találjató legkorábban a mikrofilmeken rögzitett anyakönyvekben. Sem Botzheim Erzsébet, sem Botzheim Ádám a születési anyakönyvekben nem található.

Az további kutatás eredménye kell legyen, hogy őt mi köti össze az Elsaß-ban, a Rajna bal partján található 1200 éves Bootzheim (németül Botzheim) településsel.

Továbbá a vele szemben a Rajna jobbpartján található Saasbach Amtsman-jaként szolgáló alsóelszászi nemesi házból származó lovaggal, akinek fia Johannes von Botzheim (Abstemius) humanista, aki 1480 körül született és 1535. március 29-én halt meg, és a strassburgi Münster vikáriusa volt.

Ő az aki Luther Márton kortársaként katolikus létére bátorító leveleket ír a reformátornak. Mint ahogy az is további kutatást igényel, hogy milyen kapcsolat van a lovag, ha nem is nemesi, mert e nemesi házban a nemesség az elsőszülötteken hagyományozódott tovább. Rokonság létezik e nemesi baltikumi Botzheim ággal , vagy az 1500-as években Strassburgban praktizált jogászdoktorral, a Saarbrückenben. Milyen a kapcsolat az 1741-ben elhunyt Friedrich Franz von Botzheim erdőmesterrel, a porosz hadsereg számos magas rangú katonájával, az utolsó, 1958-ban meghalt katonával a Generalleutnant Erick Freiherr von Botzheim tábornaggyal, vagy az ausztriai Kremstalban ma is élő asztalos vállalkozó Martin Botzheimmel, a Washingtoni temetőben nyugvó Botzheim családdal, a Santa Crus-i diák Luck Botzheimmel, az USA-ban detektív Roberttel, és a pilóta Alannal.

Az összefüggés még nem tudható, de egy biztos, mind Németországból a Rajna mentéről elszármazott Botzheim.

Mondhatnánk nem rokon, ne erőlködjünk.

De hát nem Müller, vagy Schmidt névről van szó, amiből tizenkettő egy tucat.

És még ha sok pilisvölgyi Botzheim úgy is gondolja, hogy nem rokonom, történelmi tény, hogy mindenkivel közös az ősapánk:

-a valahol Németországból elvándorolt colonus Ádám Botzheim.

Kétéves szemrontó mikrofilmolvasás eredményeként megrajzoltam Luca, és Lóránd unokánkhoz, tíz emberöltőn át vezető vonalat, rengeteg élményt, tragédiát rögzítve Vörösvár más családjairól is. http://www.myheritageimages.com/S/storage/site28704611/files/j0/h2/17/j0h217_27652392f0e3a4arodqv17.pdf

Csak példaként említem Martin ősapánk sorsát, aki Ádám második gyermekeként három feleségtől húsz gyermeket nemzett, -köztük az 1770 május 13-án született ikerpárt, akik közül még abban az évben meghalt Éva illetve három év múlva Ádám, - de a házában soha nem volt együtt hét gyereknél több és így is csak összesen öt utód maradt utána.

Hét élő gyermekéből az 1784-es év március 6-án a tizenegy hónapos Katherina, egy nap múlva a három éves Johann, majd egy hét múlva a 4 éves Theresia halt meg. Két hét alatt három gyermekhalál!

Vélhetően a huszonegy éves Mária Magdaléna már nem velük lakott és a tizennyolc éves Marianna, bátyja a nyolc éves Martin valamint az öt éves Rosalina megúszta a pusztító betegséget.

Szegény sorsüldözött ősapám ekkor 45 évesen nekiállt újabb gyermekeket nemzeni, - évente egyet.

Egészen 58 éves koráig további nyolc gyermeke született, akik közül csak az 1786-ban született Mathias maradt meg. Martin harmadik asszonya még 44 éves korában szült majd 47 évesen meghalt.

Ebből már lehetet regényt írni!

De a magas gyerekhalandóság mellett a törvénytelen gyerekek száma is nagyon jelentős. Az apa személyére ritkán derül fény. Üdítő ritkaságnak számit az egyik szolgáló bevallása gyermeke apjáról, hogy:

-az a Szentgáli vándor esernyős.

Az szintén regénybe illő sötét titok miért halnak meg e törvénytelen gyermekek hat hónapon belül.

Nem írhatnék talán minderről, ha a törvénytelen gyereknek született József nagyapám meg nem ússza azzal, hogy ötéves korában János ükapám fiának el nem ismeri

Keresés

A regény gondolata és annak fent vázolt bevezető képének megfogalmazása indított arra; kutassam mit láthattak e tájon a megérkező colonusok.

Két szemtanúra hagyatkozhatunk a szóban forgó időből.

Evlia Cselebi, a telepesek érkezését megelőző időből 1663-ban jegyezte fel a látottakat a törökök palánkváráról és a korábbi keresztény várról: „… Az oszmánoktól való félelemből a régit (a régi várat) a hegyek közé építették. Kiemelkedő maradványai egy dombon most is látszanak és felismerhetők. Mivel azonban az esztergomi úttal ellenkező irányban volt, ezért Lala pasa ezt a várat egy réten építette meg, mely igazán helyén van. Négyszögű, hármas, erős palánka erődítmény ez. Kerülete ezer lépés. Földből vágott árka mély és széles…”

A másik leírás szerzője ismeretlen mivel az egy hivatalnok összeírása 1696-ból, tehát tíz évvel a törökök kiűzése után. Ő írja: „ Ez a Vörösvár település szép sík földön fekszik hegyek és erdők között Budától nyugatra két nagy mérföld távolságra….. A török időkben ezen Vörösvárt török helyőrség foglalta volt el. …..Valamint egy régi, téglakövekből épített kastély is látható volt vala itt annakidején, de már egészen összeomlott, csak a jó anyagból épített boltozatos pince sértetlen még,…Gyümölcsösök is voltak ezen határban szép számmal a török időkben, de a masírozó népek teljesen tönkre tették. A hegy alatti községtől fél órányira kelet felé teljesen puszta szőlőkertek vannak, melyeket az mostani német lakosok elkezdenek kicsit rendbe hozni, de bor még nem terem ottan. A körben levő szántóföldek jósága közepes, kicsit meg vannak művelve…

A fent leírt Vörösvárt erdők veszik körül és így mindenféle jó építő- és tűzifája van.”

Tehát a Vörösvári völgyben a colonusok három említésre méltó, jól és messziről látható építményt láthattak, két várromot és egy kastélyromot. Ezt történelmi tényként kell elfogadnunk.

De hol voltak vajon és mi maradt belőlük?

Egyetlen forrás sem veszi igazán komolyan a két vár létezését. Az egyik forrás, egy lapon három dolgot is említ a mai

templom helyén: -a kastélyt , -a a török palánkvárat -és a középkori Királyszántó települést.

Ex katedra szó esik még a palánkvár helyeként a jelenlegi városháza területéről. Majd a szerző közvetlen a viadukt mögötti domboldalra helyez egy várat. A sokbeszédű török utazót eklektikusan idézve, ott ahol a török a régi várat emlegeti az eredeti szövegből, azt kihagyva hirtelen felemlít egy falubeli szóváltást amelyben az Emil cukrászda előtt a megszólított arra a kérdésre, hogy hova tart, az Őrhegy felé mutatva azt a feleli: „arra az erődítmény irányába”, nem sejtve, hogy az irány valóban jó lehet.

Arra a kérdésre, hogy a mai belterületen vélelmezett várakból mára mi maradt, az a felelet: -elpusztultak.

Magyarország régészeti topográfiájának Vörösvárra vonatkozó része nem ismer jelentős építményre utaló leletet a mai belterületen.

A mai liberális sajtóból jól ismert visszahivatkozási trükkel lehet csak sejteni a városháza helyén a török várat, e topográfiakövetkező mondata alapján: ”A helyi hagyomány szerint a Béke utca 1. sz. alatt fekvő, valójában XVIII. századi Törökkút környékén laktak a törökök.”

Márpedig egy palánkvár jelentős építmény lehetett. Hegyi Klára a kor jó ismerője írja a: „Török várak Magyarországon” c. írásában a palánkvárakról. A vizesárokrendszeren túlmenően, ”… három védőövezet volt. A legkülső rész, a latorkert kerítése csak egymás mellé állított karókból állt, ezt követte a palánkfal, külső-belső oszlopsorral, köztük rőzsével megfonva, agyaggal kitöltve, megtapasztva és felül zsindellyel lefedve. Ez a fal a lövésektől csak felporzott, könnyen helyre lehetett állítani. Gyakran viszont hatalmas tölgyfatörzsekből rótták össze a palánkot.”

A Vörösvári török vár létezése történelmi valóság. 1543-ban építették és vélhetően 1689 környékén, Buda visszavételének idején került keresztény kézre, ill. akkor rombolhatták le. Ez a 146 év nyomokat kellett, hogy hagyjon. Még ha a vár (bár nehezen) feltételezhetően anyaga csupa elpusztuló szerves anyagból állt, akkor is, ott ahol közel másfél évszázadig emberek éltek, annak nyoma kell, maradjon, mint temető, szemétgödör, vagy egyéb „kultúrszemét” formájában.

A régészek leleteik felkutatására kutatóárkot ásnak, és azzal tájolják be feltételezett műtárgyaikat a részletes feltárás előtt. Ha igaz, hogy a várak a mai belterületen voltak és elpusztultak akkor a város utcáinak 1,5-2 m mélységben történt hosszában való felásása, (víz-vezetéképítés 1980, és csatorna 1990-2002) kutatóároknak számít és eredményre kellet volna vezessen, hiszen egy településen belül kb. 100 km kutatóárok ásása ritkán fordul elő. Ráadásul kétszer.

Ebből talán nem túl merész következtetés, hogy a várak nem a mai belterületen voltak.

Igen, ám de akkor hol?

Kutatásaim más forrásokhoz is vezettek.

Tehát a palánkvár előtt volt a Vörös hegyen egy vár, amely még a törökök előtt a környék névadója volt. A török utazó ezek szerint valóban látott kővárat a dombtetőn. Nosza, járjunk utána!

Egyáltalán hol van a Vár utca? Ma már csak a Várkert utca emlékeztet a Vár utcára a Fő útról leágazva a vasúti sorompótól nem messze ezen a helyen.

Vajon hova vezetett a Vár utca?

Egyáltalán hol van a Vár utca? Ma már csak a Várkert utca emlékeztet a Vár utcára a Fő útról leágazva a vasúti sorompótól nem messze ezen a helyen.

Idestova 2004 óta keresem a Vörösvári várakat. Így fordult érdeklődésem a hipotézisem alátámasztására alkalmas kis mozaikként a Vár utca elnevezéshez. Most egyelőre eltekintek a feltételezésem részletes ismertetésétől csak azt az egyszerű kérdést vetem fel, hova vezet a Budai út? Budára! Hova vezet a Bécsi út? Becsbe! Folytathatnánk a kérdést, hova vezet a Csobánkai út? Csobánkára! Tehát hova vezet a Vár utca? A várhoz!

Miért érdekes ez a kérdés es a reá adott válasz? Mert településünket Vörösvárnak hívják, tehát várról van elnevezve. Ha ez így van, akkor hol volt ez a vár, amelyikről végül nevünket kaptuk?

Most előrebocsátom többéves kutatásom egyik legfontosabb eredményét, miszerint két vár volt térségünkben és azok közül valószínűleg a középkori Vörösvárrol eredeztethető fiatalnak számító falunk neve: Vörösvár. Egyelőre csak Evlia Cselebi török tisztviselőt idéznem állításom bizonyítására A török utazó, a telepesek érkezését megelőző időből 1663-ban jegyezte fel a látottakat a törökök palánkváráról és a korábbi keresztény várról: „…Az oszmánoktól való félelemből a régit (a régi várat) a hegyek közé építették. Kiemelkedő maradványai egy dombon most is látszanak és felismerhetők. " Kutatásaim részletes bizonyítása itt található. http://rodosto.nolblog.hu/archives/2010/05/16/A_VOROSVARI_VARAK_KERESESENEK_TORTENETE/

Kutatásaim legfontosabb megállapításait idézem:

” Sulyok János áll. elemi iskolai tanító 1938-ban írt „ Pilisvörösvár monográfiájá”-ban írja: ”A határ nyugati részén lévő Vöröshegyen állt a honfoglalás kori időkben a vár, ahonnét a község a mai nevét vette, de ennek ma már semmi nyoma sincs. A középkorban a helyiség határában feküdt Kendefalú, amely a Kende családtól a budai káptalan birtokába került, ez 1248-ban eladta és 1368-ban az óbudai apácák tulajdonába ment át. Akkori neve Vörösvár volt.” (kiemelések tőlem)

Nos, ez izgalmas állítás! Ráadásul homlokegyenest ellenkező az elterjedt legendával, miszerint a török palánkvár volt vörös és Vörösvár erről kapta volna a nevét!

Tehát a palánkvár előtt volt a Vörös hegyen egy vár, amely még a törökök előtt a környék névadója volt. A török utazó ezek szerint valóban látott kővárat a dombtetőn. Van e Vörös hegy a határban?

Van.

Mást se kell csinálni, fel kell rá mászni, és ha a dolomiton kívül más kő is található fal formájában, akkor ott volt valami építmény. Talán a vár!

A Vörös hegyről Vörösvár irányába tekintve azonban feltűnik, milyen különös tágas szurdokot vesz körül a Vörös hegyből kiinduló kétágú vonulat,

A szurdok északi vonulata érdekes bércszerű magaslatot sejtet, amelyik erősen elválik a környező dolomitkúpoktól, a sziklák környéke vörös. Nem az agyagtól, hanem a dolomittal keveredő bauxitlencséktől. Maguk a sziklák is szegényesek, szintén dolomitból állnak, de a másodlagos átalakulással breccsává szilárdulva. A sziklák töve merő lepusztult sárga dolomit, azonban ahogy kapaszkodunk, felfelé egyre több homokkő szilánkot találunk elszórva, majd a tetőn a termett kőzettel egy szintre pusztulva egyértelmű falmaradvány, közte tiszta, helyszínen oltott mész kötőanyaggal.

Ez a Vörös hegy nyúlványa valóban vörös, és a lehetséges építmény nyomai itt vannak homokkő szilánkok formájában. Ezt valakik ide hozták és felépítették.

De mit?

Ha várnak építették, miért ide és jó helyen van –e itt?

Körülnézünk.

Hihetetlen kilátás a teljes völgyre, az „esztergomi útra”. Honfoglalás kori várat vagy római őrtornyot feltételezve innen valóban lehetett ellenőrizni az ősi római utat és a teljes völgyet.

A Vár utca elnevezés értékes hagyomány, amit értekként kell tekinteni, mert a népi kollektív emlékezet megtartotta megőrizte számunkra a vár emléket. Erre gondolhatunk, csak hiszen miért neveztek volna el őseink egyik utcájukat Vár utcának, ha nem emlékeztetőül?

Bar csak későn, betelepülésük után közel kétszáz év után adták ezt az elnevezést, de miért ne feltételezhetnénk, hogy az emlékezet megőrzése volt a céljuk, akkor mikor az ősi útjaikban változás állt be. Megépült 1756-ban Mária Terézia posta útja, majd a századfordulón a vasút mind a korábbi várhoz vezető utat vágta el.

Az 1900-as év fordulópont településünk életében, mert ekkor kapta a mai nevet Pilisvörösvár, a korábbi Vörösvár helyett, hogy megkülönböztessék a többi, az akkori Magyarország más, Vörösvár nevű településétől. Az akkori képviselőtestület februári ülésről szóló jegyzőkönyvet a levéltárból kikérve elcsodálkoztam száz evvel ezelőtt élt őseink mindennapi életét bemutató leképző képviselőtestületi ülések jegyzőkönyvei szűkszavúságán es praktikusságán. A jegyzőkönyv lúdtollal, tintával íródott, és mellesleg igen randa nehezen olvasható.

Itt esik szó többek között 15-os sorszámmal a Vár utcáról.

„2/1900. II. 10.

Jegyzőkönyv

Felvétetett Vörösvár község hivatali helyiségében 1900. évi február 10-én a községi képviselő-testület által tartott rendkívüli tárgyalás alkalmával.

Határozat:

IV. A testület egyhangúlag és helyeslőleg tudomásul veszi azt, hogy KÖZSÉGÜNK HIVATALOS NEVE EZENTÚL NE VÖRÖSVÁRNAK, HANEM PILISVÖRÖSVÁRNAK NEVEZETESSÉK EL, az utczák pedig a következően neveztetnek el:

…. 15. Vár utcza.

Komoly fejtörést jelent elképzelni miért kapott egy legfeljebb 50 m-es utca ilyen a kollektív emlékezet számára fontos elnevezést.

Hogy ezt a mozzanatot megértsük, segítségül kell, hogy hívjuk a korabeli térképeket.

Három forrás áll rendelkezésünkre, az I. es II. katonai felmerés, és a századforduló kornyéken készült belterületi térkép.

Tehát a mostani Fetter kocsma környéki utat, vasutat kell vizsgálnunk.

A jelenlegi Fő út folytatásában Szentiván felé a Huny létezett délnyugati irányban. Erre a nyomvonalra merőlegesen két út csatlakozott a délnyugatra tartó Szentiváni útra az Őrhegyi vízválasztó gerince menten húzódó mai Őrhegy utca, amelyik a jelenlegi sorompó környéken csatlakozott merőlegesen a Szentiván felé vezető úton.

A másik északnyugati irányú utca az Őrhegy tövében a vízgyűjtő területén a mélyponton vezető út amelyik a Tácsik pékség után vezet a mai bányagödör irányába, a Tácsik pékségtől a mai 10-es út nyomvonalában haladva a benzinkút környéken csatlakozott be a szentiváni útba.

Ezt a derékszögű útrendszert kurtította meg egy lendületes kanyarral a mai Fetter kocsma előtt a Maria Terézia által építtetett postakocsi út a jelenlegi Piliscsabai út helyén 1756-ban. Ekkor még nem volt meg a vasút, tehát a későbbi Vár utca még a piliscsabai út kezdete volt.

Ezt az útdarabot vágta, harmadolta a vasút magára hagyva az ötven méteres darabkát és lehet, hogy a vár emlékezetének megtartása érdekében döntöttek a név megörökítése mellett.

De erről majd lesőbb, előtte el kell dönteni, hogy a postakocsi út által harántolt két út közül melyik vezetett a várhoz.

Azt rögzíthetjük, hogy a középkorban épített várakat mindig hegytetőre telepítették, mert a hegytető es a kőből épített vár a vártoronnyal és a várfallal zárt fizikai védelmet adott a támadó ellenség elől.

Az Őrhegy utca az Őrhegyre vezet csak az a kérdés a vár lehetett-e ott.

Többször jártunk az Őrhegyen ennek a megvizsgálására, de semmi jelet nem találtunk várra utaló nyomokra. Se az oda vezető esetleges szerpentin út nyomát, sem a várárok (sánc) nyomát, végül egyszerűen a hely sem elegendő egyetlen kúpon sem a két csúcs közül egyen sem. A jelek szerint egy másik, a közelben létezhetett várnak a strázsahelye volt.

Azt kell feltételeznünk, ha a telepesek minden nem örökölt nevű földrajzi hely nevét németül adták meg, akkor az I. és II. katonai felmérés térképein szereplő Strázsa hegy a jelek szerint a betelepülés előtti elnevezésnek kell tartanunk, mert a térképen minden más földrajzi név az őseink által adott német nevén szerepel.

Ha az Őrhegy kiesett a szóba jöhető várhelyszínek közül, akkor nézzük, milyen módon lehet a Vörös hegy körüli lehetséges várdomboknak a kapcsolatba hozását a Vár utcával.

Nos, ezt a kísérletet az Őrhegy alatti utca bejárásával kezdtük közel négy éve egy szabad vasárnapunkon.

A régen volt utat, amelyik a feltételezések szerint a várhoz vezetett, nagyjából felerészben a mai állapot szerint a dolomitbánya hatvanéves terjeszkedésének áldozatául esett, bár az Őrhegy tövében most is vezet út, a most is létező ipartelep mellett tovahaladva bevezet a régi dolomitliszt bányagödörbe. Valamikor ez a gödör és a dolomitbánya külön gödörben dolgozott, és a dolomitliszt bányában lefejtett lisztpor állagú terméket az Őrhegy alatti alagútban kisvasúttal szállítottak a nagygödörbe, és onnan a vasútállomásra. Ez a kisvasút a Tácsik pékségnél keresztezte a 10-es utat.

Nos, a Vár utcára visszatérve az Őrhegy alatti nyomvonal végül ma a nagyra nőtt dolomitliszt gödörben végződik, ami ma mar összeér a nagygödörrel.

A dolomitgödörből nézve a feltételezett középkori vár északnyugatra fekszik, csakhogy ebbe az irányban masszív dombvonulatok zárják le a horizontot. Akkor négy évvel ezelőtt a dombokon való átkelés végül a feltételezett várdombbal szemben egy dombcsúcson végződött, mert túlságosan északról, a valamikori Vár utcai nyomvonaltól teljesen északra távolodva indultunk.

A Vár utca nyomvonalának kérdése nem hagyott nyugodni így 2010 telén ismét bementünk a dolomitliszt gödörbe, most már az Áfonya út felől. Most a dombvonulaton átvezető hágót az idáig vezető lehetséges útra való folyamatos visszatekintés

mellett valóban felfedeztünk a bányagödör érintetlen pereméből északnyugatra benyíló völgyet. Esteledvén és a jelentős sár miatt nem folytattuk tovább a kutatást.

Tavasszal azonban hamarosan bejártuk a hágó nyomvonalát, alapfeltételül szabva, a lovas kocsival járhatóság feltételét. Mi magunk lepődtünk meg a legjobban miután kiderült, hogy alig megerőltető nyomvonal menten elértük a hágó magas pontját. Ismét időzavarba kerülvén itt abbahagytuk kutatást. A rákövetkező héten most már a feltételezett várdomb lábától indulva rövid keresés után megtaláltuk azt a nyiladékot, amely

látszólag jó irányba vezetett. Es valóban a korábbi lovas kocsival járhatósági feltételt szem előtt tartva rövid időn belül ismét a hágó magas pontján kötöttünk ki, pontosan ott ahol a múlt héten abbahagytuk. Megtaláltuk tehát a Vár utca lehetséges nyomvonalát.

Már csak az a kérdés maradt miért ezt a kacifántosnak mondható, hágón átvezető utat neveztek Vár utcának? A faluból a Kápolna utca - Áfonya utca nyomon egyszerűbben, dombok tövében vezető utat találhattak volna őseink. Erre a kérdésre is megkapjuk a feleletet, ha az útvonalról hatvan evvel ezelőtt készült légi fotóját megnézzük.

A Vár utca nem a vár miatt vezetett ide. Építési alapanyagot, dolomitot, piktortégla alapú agyagot és homokot bányásztak itt a légi foton a szétszórt gödrök tanúsága szerint. A megmaradt nyomvonal ma mar nyolcvan éves fenyőkkel benőtt völgye menten minduntalan találtunk a bevágást tágító "udvarokat" amelyekben ma mar szintén nyolcvan éves fenyőket találtunk, tehát a gödrök kora legalább ennyi, amelyekben az alacsonyabb részeken homokot a dombok oldalából pedig dolomitot bányásztak.

Szerintem így lassan újabb építőanyag nyerőhely felé haladva lassan, évek során egyszer csak eljutottak a középkori várhoz, amely igen fontos építőkő nyersanyagforrás lehetett, mert hozzánk távol, s közel nem található homokkő, és így sok Iskola utcai korai borospincének értékes és olcsó építőanyaga.

Ide tartozó, izgalmas kérdést vet fel, hogy milyen forrásból, helyről került elő a plébánia kerítésében a délnyugati oldalon található szépen faragott lizéniás szegőkő, es miért nem használták más célra csak a kerítésbe.

Ezekkel a kirándulásokkal talán sikerült választ adni arra a kérdésre, hova is vezetett a Vár utca, és miért adtak meglehetősen későn ezt a helytörténetileg fontos nevet.

A Vár utca elnevezés azután mindössze harmincöt évet élt, mert 1935 -ben egy komolyan előkészített névadási döntés

74 kgy. 3321. kig./1935.

1. Fő út

2. Piliscsabai u.

3. Várkert u.

4. ……”

5.

eredményeként a Vár utcából Várkert utca lett, ennek megmaradt a mai napig. A képviselőtestületi jegyzőkönyv megemlíti, hogy az utcanév változtatási folyamat komolyan elő volt készítve. Bizottságot alakítottak és az javaslatait térképen is feltüntette. Sajnos ennek nyomát nem találtam.

Így marad még bőven kiderítendő titok ezzel kapcsolatban a jövő kutatóinak.

A középkori kővár keresése

Sulyok János áll. elemi iskolai tanító 1938-ban írt „ Pilisvörösvár monográfiájá”-ban írja: ”A határ nyugati részén lévő Vöröshegyen állt a honfoglalás kori időkben a vár, ahonnét a község a mai nevét vette, de ennek ma már semmi nyoma sincs. A középkorban a helyiség határában feküdt Kendefalú, amely a Kende családtól a budai káptalan birtokába került, ez 1248-ban eladta és 1368-ban az óbudai apácák tulajdonába ment át. Akkori neve Vörösvár volt.” (kiemelések tőlem)

Nos, ez izgalmas állítás! Ráadásul homlokegyenest ellenkező az elterjedt legendával, miszerint a török palánkvár volt vörös és Vörösvár erről kapta volna a nevét!

Elő a térképet, van e Vörös hegy a határban?

Van.

Mást se kell csinálni, fel kell rá mászni, és ha a dolomiton kívül más kő is található fal formájában, akkor ott volt valami építmény. Talán a vár!

Egy nyári, egész napos családi kirándulással egybekötve először Csévre megyünk, felderíteni, hogy valóban járható-e a Csévi hágó, ami a római út feltételezett nyomvonalának folytatása Tát irányában.

Autóval a Csévi pincesorig, majd gyalog Vörösvár irányába megyünk a hágón keresztül. A hágó könnyen járható, erdészeti autókkal járják ma is. Ehhez képest a rómaiak vállalkozóbb kedvűek és merészebbek voltak. Alig félóra gyalogút után feltárul előttünk a mi gyönyörű völgyünk úgy, ahogy azt őseink a Dunáról kikötve a római úton Tát felől érkezve azt láthatták.

A római út azonosítása azért fontos, mert a bőbeszédű török a várakkal kapcsolatban esztergomi utat emleget, ami

–most már biztos,- hogy nem a mai 10-es út volt, hanem a római út. Ennek a nyomvonala a mai Házi réti tó gátjától indulva a dombok gerincén haladva, a Szántóra vezető jelenlegi utat, a második kanyarnál környékén keresztezi a rajzok szerint, majd még a dombtetőn maradva a Határréti patak forrásvidékénél keresztezve a rétet, völgyünket a Csévi nyergen át hagyja el. Ez az út szerepel köves útként a középkori határjárások okleveleiben, ahol az azóta rég eltűnt „Nagy szilvafát” együtt emlegetik a köves úttal és annak oszlopaival. (mérföldkövek)

Jó néhány római korinak feltételezett kővel megrakva gyalog vissza az autóhoz, majd autóval a Kopárig. Onnan

gyalog felkapaszkodunk a Vörös hegyre. Már meglehetősen fáradtan, lemenő nap mellett állapítjuk, meg a dolomiton kívül valóban van idegen homokkő.

Azonban csak egy darab: a magasságjelző kő.

Hosszas keresgélés is csak egy eredményt hoz: minden más kő csak dolomit. Vörösvár irányába tekintve azonban

feltűnik, milyen különös tágas szurdokot vesz körül a Vörös hegyből kiinduló kétágú vonulat,

A szurdok északi vonulata érdekes bércszerű magaslatot sejtet, amelyik erősen elválik a környező dolomitkúpoktól. Ahhoz már fáradtak vagyunk, hogy a szurdokba leereszkedjünk -ahol már őzek gyülekeztek esti portyájukra-, megvizsgálni a különös sziklaképződményeket.

Majd legközelebb.

A legközelebb már 2003 őszén jött el, amikor az ÉRTŐ (Értelmiségi Törzsasztal) szokásos minden hónap első pénteki találkozói egykén barátaimnak ismertettem vélelmemet. Ezt követően kisebb csapattal együtt mentünk a kinézett szurdokba.

Most már az Őrhegy tövében, kelet felől közelítettük meg a szurdokot nyugatról keretező sziklákat. És íme: a sziklák környéke vörös. Nem az agyagtól, hanem a dolomittal keveredő bauxitlencséktől. Maguk a sziklák is szegényesek, szintén dolomitból állnak, de a másodlagos átalakulással breccsává szilárdulva. Lássuk a tetejüket. A sziklák töve merő lepusztult sárga dolomit, azonban ahogy fújtatva kapaszkodunk, felfelé egyre több homokkő szilánkot találunk elszórva, majd a tetőn a termett kőzettel egy szintre pusztulva egyértelmű falmaradvány, közte tiszta, helyszínen oltott mész kötőanyaggal.

Nagy az örömem, mert ez a Vörös hegy nyúlványa valóban vörös, és a mesterséges építmény nyoma is itt van homokkőből. Ezt valakik ide hozták és felépítették.

De mit?

Ha várnak építették, miért ide és jó helyen van –e itt?

Körülnézünk.

Hihetetlen kilátás a teljes völgyre, az „esztergomi útra”. Honfoglalás kori várat vagy római őrtornyot feltételezve innen valóban lehetett ellenőrizni az ősi római utat és a teljes völgyet.

Az Őrhegy talán alkalmasabb lehetett várépítésre, magassága miatt, miért nem oda épült valami? Hátrapillantunk. E helytől alig másfél kilométerre van az Iluska forrás és pont a védett oldalon. Bármily meglepő erre a hegyre (dombra) lóval, szekérrel fel lehetett hajtani, ha ebből az irányból a védendő oldal felőli falon kaput nyitottak.

Későbbi bejárásaink folyamán a lejtő irányára merőleges kőszilánk sáv estleges védőfalat és várkaput is takarhat. Tehát ezért nem az Őr-hegyre építették a várat. Ha figyelembe vesszük, hogy a Szabadság ligeten római tábor volt, akkor attól esetleg ez erre a szirtre épített őrtorony lovon öt perc alatt elérhető volt. Az őrtorony azután lehetett egy későbbi vár alapja.

További bejárások egyértelműen igazolják e hely stratégiai alkalmasságát. A római útra fordítva a figyelmet

e hegy nyugati oldala természetes védelmet ad a meredeken leomló sziklás falaival. Védeni csak kelet felé a kilátás és római út felől, a megközelítő út felé eső bejárat felől kell.

Természetesen az ördög ügyvédjének is meg kell felelni, -mi van ha minden dolomitkúp teteje tele van ilyen homokkővel?.

Megvizsgáltuk. Minden más hegykúpon csak dolomit van.

Azóta havi gyakorisággal látogatom változó társasággal a szerintem „Várhegyet”. Évekre való tanulmányozáskutatás felmérés vár még a kutatóra. Ismerőseim szemében derűs szkepticizmust láttam miután a fantáziarajzra a várárok hídjáról levágtató lovasokat rajzoltam. (mint említettem a hegyre fel lehet gyalogolni vagy lovagolni, ha az ember átvágja magát a feketeszeder tüskés indáin)

Nos, mit találtunk a hegycsúcson? Közvetlen az általam lakótoronynak feltételezett falmaradvány mellett:

-nem találták el- patkószöget!

Hajlítva, úgy ahogy az elpusztult ló patájában a helyszínen elrothadhatott. Azt ne kérdezzék, hol van a patkó? Arra mi is kíváncsiak lennénk! Mellette találtunk, bútorba való nagyfejű kovácsolt szöget, ismeretlen eredetű repeszdarabot és első világháborús töltényhüvelyt.

Érdekes módon kerámia cserépdarab kevés akadt. Az állandó falvastagságú törmeléket eleinte kőzetnek néztük, mert rendkívül tömör, törésfelületén sok csillámot tartalmazó homogén anyagú darabokat találtunk. Csak több darab együttes meglétével feltételezhető egy különleges kerámia, a felületein található talán festék vagy máz megfolyás nyomairól.

Most már ásatni kellene!

Fel is kerestünk civilben egy régészt a Vörösvári völgyben. Tőle az vártuk volna, hogy hozzánk hasonló lokálpatrióta lelkesedéssel veti magát a régészeti szenzációra. Helyette rémült sápadtsággal kérdezte: -ugye nem hoztatok el semmit? Megnyugtattuk, de a lelkesedése csak nem akart felébredni.

Beszélgetésünk után vált világossá a helyzet.

Ilyen –csak lokális jelentőségű- feltárás évtizedes távlatban biztosan nem kezdődhet el. Kutatási engedélyt Magyarországon csak -talán fél tucat– sztárrégész kaphat. Őket azonban folyamatosan a nagyberuházások foglalkoztatják, és akkor még biztosan van saját kedvenc témájuk is. Mit érdekelheti őket az itt születettek lelkesedése múltúkért?

Marad tehát a törvénytisztelő, de folyamatos kutatás -helyben!

A török palánkvár keresése

Térjünk csak vissza a törökünkhöz. Ha ő ezt a várat látta a távolban a hegyek között a dombon, akkor ő hol állt? Feltehetően a török palánkvárban, amelyik most már jó helyen az „esztergomi út” mentén a réten épült.

Hol van a török palánkvár?

Hol keresztez a római „esztergomi út” rétet?

Két helyen, az Ürge malomnál és a Határréti patak forrásánál! De csak a Határréti patak forrásvidékétől látszik a régi keresztény vár. Akkor kutakodjunk itt!

Kapaszkodjunk fel a Pilisre és onnan tekintsünk a mi csodálatos völgyünkre, és keressünk olyan terepképződményt amely egy palánkvár nyomát idézi.

Mit keressünk?

Rét mellett szögletes terepalakulatot.

Török történetírónk valószínűleg belülről mérte meg a vár kerületét: ezer lépés. Az egy 250 lépés oldalhosszúságú négyzet. A források szerint a palánk kettősfalú,- legyen 3 lépés vastag. A latorkertnek csak akkor van értelme, ha legalább 10 lépés. Legyen a vizesárok rézsűje további 10 lépés, az árokszélesség 5 lépés, a vizesárok külső rézsűje szintén 10 lépés. Mindezt megrajzolva külső oldalméretként a 325 lépést kapunk. Ez kb. 260 méter, területileg 67600 négyzetméter, azaz kb. 6,7 hektár. Nos, ez már a környező tereptől jelentősen el kell, hogy üssön!

És van ilyen képződmény, ha magasról nézzük!

Mit gondolnak hol?

A Határréti patak forrásánál!

Plató amely a törökvárat tartalmazhatja

Evlia Cselebi nem véletlenül említi a török vár leírásánál a „régi” várat. Abban az időben a hódoltság területét védő, gyorsan felépített és szinte egy kaptafára készülő palánkvárak, mindenütt felhasználták -ahol volt- a meglévő infrastruktúrát.

Gaál Attila írja a ”Török palánkvárak a Buda- eszéki út Tolna megyei szakaszán” c. munkájában: „Ezek az észak- déli irányban, nagyjából az egykori római limes nyomvonalán, egymástól, átlagosan húsz kilométer távolságra fekvő apró erősségeknek…általában valamilyen középkori kőépület maradványai köré sietve emelt palánkváraknak…a berendezkedő idegen hatalom számára mégis számottevő fontosságú feladata volt.

Puszta létükkel már bizonyos felügyeletet gyakoroltak. Szemmel tartották a… hadfelvonulási, kereskedelmi és követjárási útvonalának… mocsaras átkelőhelyeket.”

Tehát török kortárs szemtanúnknak muszáj volt szót ejteni arról, hogy itt Budától kb. húsz kilométerre e várnál miért nem a megvolt középkori várat használták.

-Mert „az esztergomi úttal ellenkező irányban volt”

Miközben a Vörös-hegyi vonulaton talált falmaradvány hatására elővett építészeti történelmi olvasmányaim alapján megrajzoltam egy lehetséges középkori erősség felépítését és abból a mellékelt fantáziaképét, világos volt számomra, hogy az csak néhány tucat lakó és védő számára épülhetett.

Akkor hová tegyem Cselebi mondatát a török várról: „Kerülete ezer lépés.”?

Mint ahogy a fentiekben levezettem, ez kb. 6,7 hektár. Miközben első kísérletet tettem Hegyi Klára „Török várak Magyarországon” c. palánkvárakról szóló, már említett írása alapján a négyszögű palánkvár megrajzolására, kiderült ezt a 6,7 hektárt alig lehet benépesíteni azzal a néhány tucat katonával és azok szállásával. Arról nem beszélve hány katona kellene nyolcszáz folyóméter fal megvédéséhez.

Külön is érdekelt milyen lehetett az élet egy ilyen palánkvárban?

Igaz e török utazónk leírásában, hogy a várban kb. száz deszkatetejű ház és egy dzsámi volt?

Gaál Attila említett tanulmánya is szót ejt arról, hogy, ezek a „palánkvárak nem játszottak jelentős szerepet ... „s, nagyságrendjük alapján sem nevezhetők jószerivel még másodrendű fontosságúaknak sem.”

A világhálón végzett kutatásaim vezettek BURGU ÖZGUVEN: „A Duna menti oszmán-török palánkvárak jellegzetességei” c. tanulmányához. Ebben választ kaptam szinte minden kérdésemre. Az írás feloldja szinte az összes ellentmondást a palánkvárral kapcsolatban.

Mint a kutatás tárgyát képező kultúra szülöttje számomra hitelesen közvetíti a történelmi állapotot:

„ Minden török katonai települést a közlekedési útvonalaknak és a földrajzi környezetnek megfelelő nagy méretűre terveztek. A főutak megteremtették a hatékony kommunikáció lehetőségét, az erődítmények ezen utak mentén pedig a kereskedés biztonságát felügyelték.”

Lám igaz Cselebi megjegyzése:”….. (a régi vár) az esztergomi úttal ellenkező irányban volt, ezért Lala pasa ezt a várat egy réten építette meg, mely igazán helyén van. „

Vissza BURGU ÖZGUVEN-hez: „… ezek mentén a kereskedőknek nem csak adásvételre, hanem kapcsolataik kiszélesítésére és időszaki vásárokon való részvételre is lehetőségük nyílott. Az úthálózatnak… római előzményei voltak…. A főút lehetővé tette a közlekedést a hadsereg és a kereskedők számára, a helyőrség által védett kis települések pedig biztonságos menedéket nyújtottak az árucsere létrehozásához”

Akkor nem rossz a következtetés: az „esztergomi út” Cselebi fogalmai szerint, itt a völgyünkben a római út!

Újkori török tanulmányírónk szerint:” A kora bizánci időkben is a római út volt használatban, ill. az úthálózat hasonló elvek alapján működött… A szeldzsukok e megörökölt rendszert újították meg. Az út menti karavánszerájok az iszlám építészet ún. ribat formáját követték,” ahol „a közösség tagjai négyszögletes bekerített területen éltek… Az út biztonságát kisebb palánkának nevezett erődítmények őrizték, amelyek két részből, egy kisméretű erődből és egy kereskedő faluból álltak.”

A település kereskedelme a bazár, a piac (csársi) és a karavánszeráj (hán) épületeiben zajlott, amelyek együttesen a város gazdasági magját képezték. Az oszmán török város nem rendelkezett tengellyel, sőt pontos mértani és tisztán látható térbeli elrendezéssel sem.

Az oszmán-török város Magyarországon is három fő részből állott:

-a külső városból (külváros) ahol a sírokat állították fel és a különböző nemzetiségi csoportok éltek. Itt laktak a keresztények, a rácok, a magyarok. Különböző felekezetekhez tartozó templomok alkották a közösség magját.

-a városból (varosh) amellyel az erődön kívüli polgári települést jelölhették, és Evlia terminológiájában a polgári települést jelöli, amelynek lakói nem voltak hivatásos katonák A „város” az erődöt palánki (várat) vette körül. A városban alakították ki a piacteret. Ez lehetett, kicsi , nagy, állhatott boltok temérdek sorából, vagy képezhette egy egyszerű üres tér. A kereskedők eltölthettek pár éjszakát a vendégfogadóban (hán) , hogy a helyi piacon az üzleteket nyélbe üthessék.

-a belső erődből (palanki) ahol a katonai hadművelethez leginkább szükséges felszereléseket, lőszert , hadianyagokat, az élelmiszer ellátmányt, értékes árúkat, fontos dokumentumokat, továbbá arany- és ezüst öntecseket tartották. A palánkok a 15. századi oszmán-török erődítmények jellegzetességeit hordozták. Általában kisebb területet körülvevő falakat a sarkokra épített bástyák erősítik meg. A palánkfalak párhuzamos, általában tölgyfából készült cölöpökből álltak, amelyek sárral, agyaggal voltak megtapasztva. A bejáratot többnyire híd és őrtorony védte. A palánkon belül a kisméretű, fagerendákból és agyagtéglákból készült házak pedig szállást biztosítottak a katonáknak.

Heinrich Ottendorf 1665-ben a Duna partján Isztambul felé utaztában rajzolta le a Duna menti palánkokat. Rajzai alapján kimutatható, hogy a középkori példáktól eltérően a török korban a településeket sík területen hozták létre, gyakran egy folyó kanyarulatában.”

Lám ezek a mondatok hitelesítik Cselebi mondatait. „Lala pasa ezt a várat egy réten építette meg, mely igazán helyén van.” (mármint az esztergomi /római út/ mellett)

Ottendorf leírásában közli az alapformát: a téglalapot három részre osztották, a két kisebb rész közrefogta a nagyobbat. Ha ez a fajta megjelenítés nem Ottendorf egyéni sematizálása, akkor ez azt sugallja, hogy a hánok minden településen azonos alaprajzzal épültek. Ezen túlmenőleg a hánokat úgy helyezték el, hogy kapcsolódjanak magához a palánkhoz, ezáltal nyújtva biztonságot a kereskedőknek és árúiknak. A klasszikus hánok legjellegzetesebb része a belső udvar volt, középen kúttal, vagy egy kis mecsettel. A belső udvart körbefogó cellák sora árkádos folyosóra nyílott az alsó és felső szinten egyaránt. Ottendorf rajzán az apró cellák talán az egymás mellé helyezett üzletek sorát jelzi.

A piactér ugyanakkor a szomszédos terület nagy részét elfoglalja, -piactér egyébként minden településen megtalálható volt. Ezekhez az egységekhez kút, forrás, ciszterna, vagy fürdő (hammem) kapcsolódhatott.”

Ha ezek után az gondolják: milyen távol lehetnek ezek az ákom-bákomok és feltételezett életmódleírások a Vörösvári valóságtól tévednek, mert Gaál Attila bizony Ottendorf rajza alapján Szekszárdtól alig négy kilométerre délre kiásta Újpalánki ( Jeni-palánki) várat.

Most szembesítsük a 17. századi szemtanút ill. annak leírását a 19. századi régésszel aki kiásott egy ilyen várat:

„A mindössze 50 x 60 m alapterületen fekvő várat egy 80 cm és 100 cm között váltakozó szélességű palánkfal kerítette, amelyet az egymástól 40 cm távolságra leásott, 20-25 cm átmérőjű oszlopok befonásával és feltapasztásával alakítottak ki. A fal tömésföldjét a 4 m széles, 2-2,5 m mély vizesárok kiásott földjéből nyerték, s esetenként mésztej hozzáadásával és döngölésével tették szilárdabbá.

A kissé téglalap alapterületűre készített vár négy sarkán négy kerek bástya állt Újpalánkon is csakúgy mint a hasonló palánkok többségénél.

A falaknál és a bástyáknál egyaránt jól látható, hogy nem gondos mérésekkel, hanem szinte csak szemre jelölték ki a kiásandó falárok nyomvonalát. A négy bástya közül nincs két egyforma. Az egyik kerekebbre a másik szögletesebbre sikerült.”

A mellékelt fénykép a kiásott körbástyával kísértetiesen emlékeztet Ottendorf sémájára.

Ilyen formát kell keresnünk az általam feltételezett területen.

A hitetlenkedőknek idézem Gaál Attilát: „Remélem…sikerült képet nyújtanom egy olyan aprócska török palánkvár szerkezetéről és berendezkedéséről, amelyek felkutatására éppen kicsiségénél fogva… egyre nagyobb szükség lenne, mert a közmű és épületépítkezések nap mint nap jelentős károkat okoznak e sajnos múlandó anyagú történelmi emlékekben.”

A törökvár helyének bizonyítása

A Határréti patak forrásvidékén várakozásunknak megfelelően, meglepetéssel észleltük a rézsűben található köves sávot, pontosan a vélt római út nyomvonal hosszabbításában. Ugyanakkor további kérdést vet fel az a tény hogy ez a kősáv a domboldal magasságát tekintve annak félmagasságában bukkan elő. Ott a helyszínen azzal feleltünk magunknak, hogy a meredek domboldalt a törökkorban az átkelő híddal egy töltés kötötte össze. Csak a kirándulást követő hajnalban támadt a gondolatom-ami nem szokásom, jó alvóként hajnalban alszom-, hogy ez is azt bizonyítja, hogy a meredek domboldal mesterséges létesítmény és vélhetően a törökkori város érdekében planírozták el a területet. Ez magyarázatot adna arra is miért nem találtuk a nyomvonalat a római út vélt elágazásától idáig . A törökök az esztergomi irányba futó szakaszt itt feltöltötték és az utat a dobogókői irányú szakaszra terelték e helyütt. Ezt még tovább kell vizsgálni a patak túloldalán talált maradványok kutatásával.

Az bizonyos hogy ez a plató fekvését tekintve, a fensík területének nagysága alkalmassá teszi, hogy a keresett török palánkvár itt legyen. A fentiek alapján kísérletet tettem a törökvár fantáziatervének elkészítésére:

Szerencsére a helyszíni bejárások közötti időszakok lehetővé teszik részben az ott tapasztaltak, a felmerült kérdések megválaszolására további irodalmi kutatások és részben a tapasztaltak rendszerezését.

Foglaljuk most össze a török palánkvár itteni létezésének indokait:

A törökvár helyarányos fantáziarajza

-1./ a szemtanú Cselebi az Esztergomi út mellett egy réten azonosítja a várost. Völgyünkben az „Esztergomi út” két helyen keresztez rétet, - az Ürge –malomnál és itt, de csak innen látható a keresztény Vörösvár.

-2./ „földből vágott árka mély és széles” írja szemtanú és

ha figyelembe vesszük, hogy BURGU ÖZGUVEN: „A Duna menti oszmán-török palánkvárak jellegzetességei” c. tanulmányában azt említi, hogy a város területét védték, akkor a közel 6 hektáros terület ma is létező árkokkal van körülvéve északnyugat, délnyugat irányából. Északkeletről védelmet ad a patak és annak partján feltöltött, -a környezetéhez képest szokatlanul- meredek töltés egészen a keleti oldalig. Vélhetően az eredeti római út nyomvonalra telepítették délkeleti irányban a városkaput, amit valószínűleg másképpen védtek.

-3./ ezt a területet fentről és távolról szemlélve mesterségesen manipulálták, feltöltötték. A tájhoz viszonyítva, túl nagy vízszintes platót mutat, ami a környezetéhez képest nem tűnik természetes képződménynek.

-4./ az egyébként a Vörösvári völgy teljes hosszában részben érintetlenül futó, részben könnyen azonosítható római útvonalnyom ezen a környéken eltűnik. Ez nem csak a légifotón figyelhető meg, hanem a Magyarország régészeti topográfiája bemutatott térképmellékletein, és természetesen a terepen is ezt tapasztaljuk.

-5./ a területet a jelek szerint feltöltötték, mert a római út jelenleg virtuális (vélhetően eredeti) nyomvonalának és a patak kereszteződének helyén (a környéken nem található) a meredek patakpartfal közepe táján, keresztmetszetben előbukkan, ami a terület feltöltöttségére és a nyomvonal eltűnésére bizonyíték. A nyomvonal eltűnését a légifotón túlmenően a Vörösvári völgy régészeti emlékei bemutató térkép is mutatja

-6./ ismeretlen forrás szerint a várat „utak kereszteződésében” építették. A patakon túl északnyugat irányban folyta

tódó római út, a patakátkelőtől kb. 300 m-re elágazik Dobogókő irányába. Az átkelő és az útkereszteződés környékén könnyen azonosítható római település és az átkelőt őrző épület nyomai találhatók, tehát itt is igazolódni látszik, hogy az oszmán városok telepítésekor igyekeztek a meglévő infrastruktúrát felhasználni

-7./ a palánkvárakat kb. húsz kilométerenként stratégiailag fontos helyeken telepítették . A hely stratégiai fontosságát már a rómaiak nyomai is bizonyítják e helyen. Itt kereszteztek egy elkerülhetetlen mocsaras átkelőt és őriztek egy útelágazást. Ennek ellenőrzése a fontos Buda- Esztergom út mentén a törökök számára, mint végvár is fontos lehetett.

Ezért:

-a várat úgy telepítették, hogy a nyugat felől támadóknak vizenyős mocsaras területen kell átkelni és árok állja utukat,

-végvárként nyugat felől védekezik, keletre vonul vissza

-8./ a területről 1950-ben készült légi fénykép tartalmazza az eddig említett fő struktúrákat. Az elszórt, vagy eredeti állapotában található római út kövei fehér nyomvonalat mutatnak. A bejárás folyamán a törökvárra utaló köveket ugyan nem találtunk, (különösen 54 év után), azonban a vélhetően leégett és módosult palánktöltés nyomokat hagyott a felszínen. Ennek kerek bástya nyomait a területről készített fénykép némi komputeres képmódosítással, fényerő/kontrasztváltoztatás) számomra egyértelműen mutatja.

Itt a Vörösvári völgyben különösen fontos a meglévő szerény, -s most előkerült és folyamatosan előkerülő- történelmi emlékeink felfedezése, feltárása és védelem alá helyezése, mert jelentős nyomvonal jellegű beruházások várnak ránk. Ha nem ismerjük pontosan a történelmi emlékek helyét, a beruházások tervébe helytelenül, tévesen berajzolt régészeti objektumokat menthetetlenül szétrombolják. Az előzőek bizonyítására elmesélem kalandunkat a római út nyomvonalával.

A római út nyomvonalát számos forrás rögzíti, úgy mint bevezetőben már említett „Magyarország régészeti topográfiája” ,vagy Halász Gedeon 1812-es térképe, valamint Pilsvörösvár rendezési tervének (1993) megfelelő lapjai. Valamennyi forrás a Szántóra vezető jelenlegi út nagy éles kanyarja és a római út viszonyát úgy jelöli meg, hogy kereszteződésük az éles kanyartól délre kb. 100-150 m-re lenne.

A török palánkvár helyének meghatározása érdekében egy nyár végi délutánon Kovács Máté unokaöcsémmel a római út nyomvonalát kerestük, hogy annak közelében aztán a palánkvár is előkerüljön. A meglévő és elérhető térképek alapján a bejelölt helyen bizony semmit sem találtunk.

Viszont a meg nem jelölt helyen a Szántói út első éles kanyarjába délről csatlakozóan megtaláltuk a kővel teleszórt szántást. Ebből azt a hipotézist állítottuk fel, hogy a Szántói útnak a két kanyar közötti szakasza maga a római út, remélhetően az aszfalt alatt érintetten alapokkal. Ezt azért is feltételezhetjük, mert a kb. 200 m-re következő kiskanyarból nyugat felé nyíló földút is a római út nyomvonalán fekszik, mert az út maga is köves és tőle jobbra-balra nem található a nyomvonal. Keresésünk biztos pontjának tűnt a Határréti patak forrásvidékén átvezető római útnyomvonal felkeresése.

Hasonló rátalálást ír le 1892-ben Vásárhelyi Géza az „Archeológiai Értesítőben”, ahol is a csévi nyomvonalat egy patakátvágásánál lévő leszakadásban találták meg.

Az igazi meglepetés a patak pilisszántói oldalán ért bennünket. Máté éles szeme még a Vörösvári oldalról észlelte a szemben lévő friss szántásban heverésző köveket, amelyek sávot alkotva rajzolták ki a Csévi nyereg irányába vezető nyomvonalat. Az erős sötétedésben mentünk át a túloldalra.

Itt az eddig megismert útnyomvonalat kirajzoló kőterülésen kívül nagyszámú téglatöredéket is találtunk. Nemrég a Tokodi római tábor romjainál láttam hasonló vastag falú gyűrt szerkezetű L alakú cserepeket amelyek ha nem az épületek padlójának fűtéscsatornái voltak, akkor a nagy számuk miatt csak tetőcserepek lehettek. Tehát az átkelő már a rómaiaknak is védendő objektum lehetett ezért vagy vám, vagy védelmi épület állhatott e helyen. Később, -nem messze ettől a helytől- megtaláltuk a Dobogókő felé leágazó útszakaszt. Az átkelő nyugati oldala már pilisszántói fennhatóságú terület. Itt feltűnően sok követ találtunk, sőt nem egy összerakott kupacot az út köveiből. Csodálkoztunk, miért ez a feltűnő különbség a pilisvörösvári és az itteni szakasz között. Hamarosan világossá vált számunkra a rejtély megoldása. Pilisszántón a falu felett ott a kőbánya. A Szántóiak számára építkezéseikhez bőséges mennyiségben adott követ a Pilis.

A Vörösváriaknak a hegyek csak a málladozó dolomitot kínálták, ezért minden használható követ a szántóföldről hazavittek. Hogy milyen mennyiségben lehet római útkő a régi Vörösvári házak alapjaiba és pincéibe beépítve, fogalmat alkothatunk, ha a római út érintetlen szakaszát megtekintjük Pilisszántó déli határában. Továbbmenve ugyanis ezt a kb. 150-200 m-es szakaszt találtuk meg nagy lelkesedve.

A sötétedés miatt a kutatást abbahagytuk. Az új felfedezésének örömét beárnyékolta az a tudatunkba fészkelődött felismerés, hogy a tervrajzon rossz helyre rajzolt nyomvonal miatt a 10-es elkerülő út például megsemmisíti a valóságban meglévő romai utat.

A többi a régészek dolga. Ásni, szakértő szemmel értékelni a köveket, habarcsot, terepdomborulatot.

Mi vörösváriak gondolkozzunk, ne üljünk fel tetszetős felületes állításoknak. Keressük a logikust kézzel foghatót. Legyünk mi magunk múltunk hiteles feltárói!

Itt kérek meg minden Vörösvári Polgárt, hogy ha bármilyen információja, talált cserépdarab vagy más hasonló van a birtokában kérem csatlakozzon a várkeresők lelkes csapatához!

A valóság meghozza számunkra igaz történetünket, történelmünket és a legendák helyett a kézzelfogható igazság örömében lesz részünk.

Természetesen kutatni, olvasni kell folyamatosan és bátran vállalni a szabad gondolkodást. Mint látják még az unokáimnak is marad kutatni való abból amit elkezdtem és remélem, nem csak a családdal hanem szeretett településünk múltjával és mindenkori jelenével is fognak foglalkozni, a Müllerek, Manhertzek, Botzheimek, de az új colonusok is és azok gyermekei is.

Mert életünkben mindig telepesek leszünk valahol.

Pilisvörösvár, szombat, 2004. május 29.

IRODALOM

Magyarország régészeti topográfiája VII. a budai és szentendrei járás. Budapest 1986

„Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664” második kiadás Gondolat. Budapest, 1985

MARLOK ISTVÁN: Adalékok Pilis megye török utáni település-történetéhez Székesfehérvár 1977

Sulyok János: PILISVÖRÖSVÁR MONOGRÁFIÁJA PÁTRIA BUDAPEST 1938

BURGU ÖZGUVEN: A Duna menti oszmán-török palánkvárak jellegzetességei, Magyarországi várak honlap Hegyi Klára: Török várak Magyarországon világháló

Gaál Attila:Török palánkvárak a Buda- eszéki út Tolna megyei szakaszán Magyarországi várak honlap

Bóna István: „Az Árpádok korai várairól” Debrecen, 1995

Wenzel Gusztáv: CODEX DIPLOMATICUS ARPADIANUS CONTIUNATUS – ÁRPÁD-KORI ÚJ OKMÁNYTÁR, HAZAI OKLEVÉLTÁR /1234-1536/

Závodszki Levente: A SZENT ISTVÁN, SZENT LÁSZLÓ ÉS KÁLMÁN KORABELI TÖRVÉNYEK ÉS ZSINATI HATÁROZATOK KÖZÉPKORI M.O. LEVÉLTÁRI FORRÁSAINAK ADATBÁZISA

MICHAEL FOGARASY-FETTER: Die Geschichte und Volkskunde der Gemeinde Werischwar

Herausgegeben von István Botzheim, Bürgermeister der Gemeinde Werischwar, Pilisvörösvár 1994

IMPRESSZUM

A VÖRÖSVÁRI VÁRAK KERESÉSÉNEK TÖRTÉNETE

Írta: Botzheim István

Lektor: Kovács Máté

Felelős kiadó: Botzheim István

© Botzheim István 2005